Miért nem írok gasztroblogot?

 

Mert az lenne a címe, hogy A fos ötven árnyalata

 

Az én fő barátosnéimnek menő gasztroblogja van, észveszejtően finom és izgalmas ételkölteményeket tudnak főzni, sütni (nem holmi mezítlábas tökfőzelékekről beszélünk), amik ráadásul csodásan néznek ki a fotókon is.

Az utóbbi időben úgy éreztem, én sem élhetek anélkül, hogy valami különlegesebb izé megfőzését/megsütését megosztanám veletek, de valami elbaszott csillagállás lehet mostanában, mert amibe belekezdtem, ehető lett ugyan, de kinézetre a foshoz konvergált.

Itt volt például a szuper, reform palacsinta, amit „paleocsinta” néven találtam a neten, és még paleolit trendet követő ősemberek számára is ideális lett volna, már ha a barlang turmixgéppel is fel van szerelve. Az elkészítés roppant egyszerű: egy banánt össze kell turmixolni 2 db tojással (ezt a receptet könnyen megjegyezhetitek, ha vizuális képet csatoltok hozzá, mégpedig egy fütyköst), majd az így kapott trutyit simán ki kell sütni egy olajos palacsintasütőben. Kotyvasztás közben már fejben írtam a blogot, és át is neveztem az alkotást faszcsinta banáncsintának!

Aztán a sütésnél adódtak bizonyos problémák, például, hogy azzal a lapát hülyeséggel nem tudtam megfordítani, mert a normál palacsintához képest összecsuklósabb volt a tészta. (Otthon ezt a palacsinta megfordító lapátot „flepni”-nek hívjuk - mama után szabadon -, de gondoltam ráguglizok, nehogy már marhaságokat írjak ide, erre kiderült, hogy iratot jelent… Biztos hülyének is néztetek volna, hogy valami irattal forgatom a palacsintát. Pár napja Cs-val vitatkoztunk a csinnadratta kifejezésen (azt nem úgy kell mondani, de, nem, de, nem…..∞), amit én otthon úgy tanultam meg, hogy „csindaratta”. Sajnos, google szerint is az övé a jó, de ezt neki nem sürgős megtudnia. Légyszi, ezt építsétek be a szótáratokba, mert nem akarom, hogy neki legyen igaza! Borzasztó, mennyire félre lettem nevelve lingvisztikai szempontból, bár inkább csak röhögni szoktam az ilyeneken. :) Na, sipirc vissza a konyhába!)

Szóval a hülye banáncsinták elszakadtak, összegyűrődtek, és kicsit szürkés-barnás árnyalatúak lettek az oldszkúl palacsintához képest, egyszóval úgy néztek ki, mint egy-egy felrúgott tehénlepény. Fényképes bizonyítékot inkább nem is csináltam róla, elégedjetek meg az írásos emlékkel. Cs szemöldöke is kissé megemelkedett, hogy vajon mit tálalok elé, de ízre jó volt a cucc, fincsi banános.

A következő projekt a házi gesztenyepüré volt. Hétvégén Nógrád megye legeldugottabb csücskében jártunk, ahol sikerült elég sok szelídgesztenyét szedni. Egy biztos, világéletemben utáltam a gesztenyepürét, ezért ideje volt, hogy megpróbáljam eloszlatni ezt az alaptalan ellenszenvemet vele kapcsolatban, főleg, hogy a sült gesztenyéről kiderült, hogy tökre szeretem. A kisebb gesztenyéket kiválogattam, és még az interneten is utánanéztem, hogyan kell csinálni, persze utána rögtön eldöntöttem, hogy akkor is úgy csinálom, ahogy én akarom. Főzéskor mértékegységekkel amúgy sem szoktam tökölni, mert csak belezavarodnék az átváltásokba, és legtöbbször a szükséges hozzávalók sincsenek meg otthon (csak a rántott asztalfiókhoz), a boltba menés pedig elrontaná az ihletett állapotomat. Ennek ellenére mindig sikerül valami finomat kihozni, mert tapasztalatom szerint minden alapanyag helyettesíthető valami mással.

A leírás szerint le kellett volna vágni a felső csücsköt a gesztenyéről, majd egy x-et fűrészelni rá, úgy hogy ne sérüljön csak a héj. Ezt az első után meguntam, mert picik voltak a gesztenyék, és még egy nagy toronynyi várt ikszelésre, szóval vagdostam összevissza, volt, amit ketté :D. A körülbelül 200 db kard által halt gesztenyét bedobáltam tepsibe, öntöttem alájuk vizet, és reménykedtem, hogy tényleg „egészben, egy mozdulattal” megpucolhatóak lesznek. Az alattuk lévő lé igen undi, homályos barna lett, ezért az egyes lépések fényképes dokumentációjának ötletét elvetettem. A pucolás 4-5 órát vett igénybe, és a megtisztított szajré csupasz, egész gesztenyék helyett sokkal inkább úgy nézett ki, mintha szétrágtam és beleköpködtem volna a tálba, mert szanaszét estek és alig lehetett levakargatni a héjukat. Ilyen apróságok nem tántorítottak el a céltól, a végeredménybe vetve minden reményt a fél lábasnyi előrágott gesztenyét összefőztem tejjel, vaníliával, cukorral, kevertem bele vajat, és tádámm! Valódi gesztenyepüré lett! Krumplinyomó híján nem tudtam kis kukacokat gyártani, csak úgy oda csapni egy darabot a tányérra (mint egy darab fost), nyomni rá egy kis tejszínhabot, majd tálalni Cs-nak, aki erre is olyan gyanakvóan nézett, mint a foscsintára.

A látvány annyira nem jött be neki, hogy vette a fáradságot, és fokhagymanyomón kukacos struktúrájúra transzformálta. Az íze tökéletes lett, pont olyan mint a boltinak, amit utálok, így az első falat után majd el hánytam magam. Cs tehát fokhagymanyomóból eszegette a gesztenyepürét, én pedig ily módon desszert nélkül maradva a tejszínhabot nyomkodtam az ujjamra és a számba, egyenesen a flakonból. Erről a gasztronómiai orgiáról szintén nem láttam értelmét fotóriportot készíteni.

Lakótárs

 

Az aktuális díszfasz

 

Valahogy nekem eddig még sikerült normális lakótársat kifogni. A jelenlegit a sosem takarító rocker srác ajánlotta, azzal az egy negatívummal, hogy picit rend- és takarításmániás a pasi. Hopp mondom, ez kell nekem! Tévedtem.

Amikor beköltözött, minden fisz-faszt agyontakarított, annak ellenére, hogy a jövetelére eleve mindent alaposan rendbe hoztam én is. A WC csészét hetven féle módszerrel fertőtlenítette még aznap, és a beakasztós rudam mellé belógatott még egyet. A cuccai fele tisztítószer volt.

Sikamika közben pedig be nem állt a szája. Folyamatosan ott talált valami takarítanivalót, ahol éppen tartózkodtam, és beszélt: önnön csodálatosságáról. Például, hogy azért takarít, mert így a világ is jobb hely lesz, a lelke is megtisztul, ő már csak ilyen, szeret takarítani, valójában minden nő álma egy ilyen pasi (gondolom, ezért lépett le két felesége is)…  Egyszerűen mindenütt ott volt, és magyarázott, amiben az volt a legidegesítőbb, hogy minden mondatát a mellemhez intézte. Amikor nagy nehezen szóhoz jutottam, mondtam neki, hogy estére várom Cs-t, ezért készülődnöm kell, de nem igazán vette a lapot. Rávágta, hogy de jó nekünk, hogy ilyen programjaink vannak (otthonlevés), esetleg csatlakozhatna hozzánk? Erre teljesen lefagytam, és alighanem látszott a fejemen is, hogy arra gondolok: „ez nem igaz, bazmeg, hova fogom ezt a hülyét elásni?”, ezért vihorászott egy kicsit, és azt mondta, hogy csak viccelt, bár úgy látszott menten sírva fakad, amiért nem vehet részt az esti kalandtúrán.

Gyorsan magamra zártam a fürdőszobát, de ez neki nem volt elegendő égi jel a további eszmefuttatások berekesztésére. A csukott ajtó előtt ugyanúgy pofázott tovább, amíg megfürödtem. Mindent megtudtam róla már az első nap. Főleg azt, hogy mennyire tökéletes pasi, ennek ellenére a feleségei csak kihasználták, és lenyúlták mindenét, de ő így is talpra állt. Kiderült, hogy bármelyik nőt megkaphatja, csak válogatós és a nagy szerelemre vár, ezért nem volt már nővel nagyon régóta, mert nem akar mindenkit kihasználni, pedig naponta több lányt is megdughatna, akik sorban állnak érte. De különben is, már megtalálta élete szerelmét, egyszer találkoztak kb. egy éve, csak azóta a lány nem válaszol, pedig minden nap ír neki legalább öt levelet vagy verset. Ez a remek társalgás részemről nem sok reakciót igényelt, csak az érdekelte, hogy beszélhet a saját nagyszerűségéről.

A szobámban kerestem menedéket, de kiderült, hogy akkor is jártatja a száját, ha egyedül van. Minden mozdulatát kommentálta a szobám előtt a konyhában, majd a saját szobájában, és a WC-n is: „Lehúzzuk szépen, aztán nézzük csak azt a WC kefét! Így ni, na, alakul, még ott egy kicsit, kész is van. Na milyen jó lett!” Majd mikor kijött tájékoztatott, hogy kakilni volt. Válaszként csak pislogni tudtam. Amikor Cs-val elvonultunk a szobámba, egy szót sem tudtunk beszélgetni (hát még mást csinálni, viszlát esti program), mert az ajtó előtt dünnyögött, amikor pedig úgy sejtette, hogy alszunk, csak suttogott, ami viszont félelmetes volt. Mi feküdtünk az ágyban kézen fogva, kimeresztett szemekkel, és felkészültünk, hogy bármikor beronthat baltával egy suttogó őrült. Éjjel azt álmodtam, hogy amikor kinyitottam a konyhaszekrényt, bent volt Lakótárs, kezében egy cifra porolóval és beszélt. És ez még csak az első nap volt.

Másnap, amikor beléptem a bejárati ajtón mindenütt mécsesek világítottak, és a romantikus megvilágításban gyorsan betessékelt a klotyóba (ami eredetileg is teljesen higiénikus volt), hogy nézzem meg, mert egész nap ezzel dolgozott. Szerencsére nem a kábelfektetési művészetét mutogatta, de így is kiborultam, mert ha minden nap újabb lógató kerül a budiba, nem lett volna már hova szarni. A lakásban mindent aprólékosan elrendezgetett, például hajgumijaimat méret és szín szerint.

Innentől elkezdtem kerülni, de minden lehetőséget megragadott, hogy beszéljen hozzám, vagyis inkább a mellemhez. Ha meghallotta, hogy hazaérek, vagy nyílik a szobaajtóm futva érkezett. A három méterre lévő klotyóra sem tudtam eljutni, mert a második lépésemnél ott termett, és már indult is az agyporszívó, mondta a hülyeségeit, sőt akkor is ha a budiban intéztem (volna) az ügyeimet. Majd jöttek a kommunikációs terrortámadások. Eleinte csak elkezdett beszélni a szobám előtt, amit én inkább nem hallottam meg, de ez így nem volt elég szórakoztató neki, ezért mindig bekopogott valamivel: „Csak gondoltam szólok, hogy fürdőszobában csöpögött a csap, ezért meghúztam. Amúgy van most egy nő, aki teljesen odavan értem…”

Amikor kifogytunk a levittemaszemetet - odébbtettemegycentivelaszendvicssütőt jellegű, azonnali megbeszélést igénylő faszságokból, jött a napi három „Mondtál valamit?” című bekopogás. „Bocsi, csak úgy hallottam, mintha szóltál volna. Képzeld, az alattunk lévő boltban az eladó csaj tuti belém zúgott, mert rám mosolygott, ahogy fizettem, belenézett a végzetes, mély, kék szemeimbe, és végig simította pénzt, amit odaadtam…” Ja, persze, nekem meg megvolt Johnny Depp (bár meglett volna!).

A következő taktikám a süketnek tettetés, és a bentről kióbégatás volt. Az övé pedig az internet kihúzása, amitől egy másodpercen belül elhagytam a biztonságos szobámat, kitéve magam az ellenséges csapatok közlésáradatának. Egyik nap fogorvos után mentem haza, bár már nem volt semmi bajom, elactivityztem neki, hogy fogorvos, nem tudok beszélni, megyek a szobámba, kapd be a faszom. Amikor 5 perc múlva kihúzta az internetet, hangos és tökéletesen érthető „Akurvaanyád!” hallatszott a szobámból, ő pedig már ott is volt, és gratulált, hogy jobban vagyok, és nem fogom elhinni, de ő olyan jóképű, hogy egy új csaj… A netes trükköt szerencsére az első ~35 eset után megunta, vagy nem merte többet csinálni, mert érthető módon nagyon pipa lettem tőle.

Egy másik állandó témája, hogy szokott futni, amiből természetesen rögtön rá tud térni arra, hogy micsoda félisten (ezt ő mondta így). Lássunk csak egy ilyen önfényezést.

- Haj, hallod. Futni voltam. Már sokkal többet bírok, mint múltkor, és látom magamon is, hogy mennyit izmosodtam. Ha így folytatom minden nő engem fog akarni, hallod! Ma is, futottam az utcában, és jött szembe egy nő, már messziről kinézett magának, lassan végig futtatta a szemét az egész testemen. Azért nem semmi látvány lehettem, a tiszta erő, amit sugároztam, ahogy kidagadtak az izmaim, és izzadságcseppek borítottak. Biztos utánam is fordult. Simán megszerezhettem volna, de engem nem érdekelnek az ilyen felületes, értéktelen nők.

A monológ és a látvány után az agyam nem tudta eldönteni, hogy ilyen esetben hányni kell-e vagy röhögni. Mielőtt elalélnátok a Szívhang és Romana füzetekbe illő dumától, lefestem nektek az igazi látványt: edzőcipő térdig felhúzott, fehér zoknival (nálam már ez borzalmasnak számít, fehér zoknit csak szandállal, vagy papuccsal lehet tovább rontani), pálcika lábak, amik susogós kisgatyába torkollanak, amire egy kis betűrt pólós pocak fittyen le, fölötte izomzatot nélkülöző felsőtest, majd pedig önnön szerelmétől megrészegült feje lakótársnak…

Gandalf

 

És más állatfajták

 

Hihetetlen, hogy mennyi hülye szaladgál a világban. Itt van mindjárt lakótárs, aki folyamatosan az agyamra megy.

A múlt heti műsor a mosás volt, minden egyes nap, akkorra időzítve a mosógép elindítását, amikor hazaérek (pedig egész nap otthon meresztette a tökeit), így én már semmit sem tudtam a fürdőszobában csinálni. Hétfő: sima mosás, kedd: ruhafestés mosógépben, szerda: mosógép mosása (mi a faszom??? ráadásul 2,5 órán át!), csütörtök: mosás a’la l’art pour l’art… Már attól az idegbaj kerülget, amikor belépek a fürdibe és az én lavóromban ott figyel egy pár fehér zoknija hipós páclében, mert tudom, hogy képes ennyiért beindítani a kurva mosógépet. Maximum még egy alsógatyát dob be mellé. Semmi kedvem megbeszélni vele a problémát, mert akkor egyórás előadásban hallgathatom végig, hogy a volt feleségei mindent elcsakliztak tőle, és nincs másik gatyája. Aztán meg beszámol az élete minden mozzanatáról, pl. hogy megivott egy üveg 2500,- Ft-os bort (amin megjegyzem, vehetett volna pár kínai alsógatyát a szegény valagára), aztán elment futni, üldözött valami nőt a szerelmével, kitalálta hogyan mentse meg az emberiséget, mit beszélgetett istennel, stb. Inkább hagyjuk is.

Megismerkedtem új szomszédokkal is a hétvégén. Egyik este filmnézés közben halljuk, hogy valaki torkaszakadtából üvölt segítségért, mert megtámadták, így azonmód köntösösen-papucsosan kirohantunk. Ajtónyitás közben mérlegeltem, melyik cserepes virágok áldozhatóak föl a támadó semlegesítésére. Szerencsére nem kellett megválnom a kiszáradt eprektől, mert kiderült, hogy az egyik lejjebb lakó szomszédtól akart elvinni pár dolgot egy ismerőse, aki ebbe nem egyezett bele, hanem inkább ráült az illető hátára, kint a gangon. A cirkuszra kijött az egész ház, és nézték, hogyan sikítozik és rúgkapál a szegény, gagyi betörő. Végül a rendőrök szállították el a hisztériázó párost, de mi ezt már nem vártuk meg, otthagytuk az élő Maónika show-t és pongyolás közönségét, mert a film mégiscsak izgibb volt.

Kedden találkozóm volt a neten hirdetett könyveim leendő vevőjével. A pasi már kezdettől fogva rengeteget körülményeskedett, például csak olyan helyen volt hajlandó üzletelni, ahol le is lehet ülni. Két perccel korábban odaértem, de ő már hívott is, hogy hol vagyok. Pont úgy nézett ki, ahogy Gandalf fog 20 év múlva, egy kéthetes influenza után. Hátközépig érő, ősz haj (kb. 50 szál) és mellkast verdeső, fehér szakáll, testfelépítése pedig egy gilisztáéval vetekedett.

A közeli plázában kerestünk egy padot, amire - mint kiderült - tényleg szükségünk volt, mert a két darab könyv átvétele 40 percig tartott. A faszi ugyanis a borító minden egyes mm²-ét átvizsgálta, majd oldalankét végignézte az összesen 1200 oldal terjedelmű műveket, hogy nincs-e valahol nyomdahiba, mert akkor meggondolja, hogy a kiadónál reklamáljon-e egy új példányért helyettük… Biztos, ami biztos, 10 oldalanként újra ellenőrizte a számozást. A két könyv fantasy, horror és sci-fi jellegű irományok gyűjteménye volt, közte pár Lovecraft novellával, meg Necronomicon részlettel. A 400. oldal környékén a pasi kicsit lejjebb lapult, gyanakvóan körülnézett, és tájékoztatott, hogy régóta megfigyelnek mindenkit, akinek ilyen könyve van, vagy kiveszi a könyvtárból, és valószínű, hogy minket is követett valaki. Majd arra célozgatott, hogy biztos azért adom el, mert nem értem az igazi mondanivalóját, ugyanis minden igaz, ami a könyvben le van írva, persze ennek a feldolgozásához nagyon nagy intelligencia szükséges. Ezután a következő jó tanácsokat kaptam sivár életem menedzselésére: lehetnék sokkal lazább, nyitottabb, és közelebb kellene engednem magamhoz az embereket. Mondta ezt egy paranoiás aggastyán, aki úgy nézett ki, mintha most kelt volna életre egy katakombában, és lazaságát demonstrálandó oldalszámokat ellenőrizgetett.

Elégedett volt a szállítmánnyal, de el kellett kísérnem pénzt váltani, hogy le tudjuk bonyolítani a bizniszt, ám előbb a könyveket – röpke negyedóra alatt – gondosan becsomagolta újságpapírba, minden hajtásra és csücsökre ügyelve, hogy már „ne fogdossuk össze jobban”. Szerintem az is közrejátszott, hogy félt a minket figyelő hát, nem is tudom kiktől. Remélem, most már őt követik, nem engem, elég volt a bolondokból egy időre.

Hétvégén elmentünk gombaszni

 

Rossz az, aki rosszra gondol

 

Előző héten kaptam egy e-mailt B barátnőmtől, amiben egyebek mellett kérdezte, hogy szoktam-e „gombaszni” :D Hatalmas röhögés után elkezdtem írni a választ, hogy szoktam gombázni, majd borzasztóan belelkesültem és rittyentettem egy igen hosszú levelet, amiben majdnem minden általam ismert gombáról leírtam, hogy mikor nő, hol, miről lehet felismerni, milyen az íze és egyéb életbevágó információk (pl. kucsmagomba: ez úgy néz ki, mint egy földből kiálló fütyi… :), továbbá képeket is mellékeltem a gombasztikai tanulmányomhoz. Majd visszakérdeztem, hogy mikor megyünk??? Szombat? Holott ilyesmiről még nem is nagyon volt szó. Egy pár napig nem érkezett válasz, amiből arra következtettem, hogy picit túllőttem a célon, de végül mégis úgy alakult, hogy szombatra elkezdtük közösen tervezni a gombavadász túrát az előző bejegyzésben ismertetett útvonalra.

Nagy nehezen találtam a teljesítménytúrák oldalán térképet az erotikus „Szobi szuszogós” nevezetű túrához, majd órákat (természetesen munkahelyi órákat) töltöttem a rajzolt térkép google térképen történő végigjárásával, nehogy már az én csökött térképolvasói képességeim miatt vesszünk el a vadonban. Pár nap alatt kiderült, hogy teljesen rossz a térkép, amit találtam, és csak a harmadik verzió vitt közelebb a kívánt útvonalhoz. Minden hasznosnak tűnő vázlatot és szöveges útleírást kigyűjtöttem, és a google térképen bejárt utakról is lementettem a képeket, minden bokortól bokorig tartó részről. Majd mindezt a négy résztvevő számára egy-egy példányban kinyomtattam (természetesen a munkahelyen), és pénteken egy listát is készítettem arról, hogy mit kell összepakolni. Ez szinte teljesen felesleges volt, mert még aznap este a színházban el is hagytam. Éjjel egykor félholtan még csillag, pillangó, virág és szívecske formátumú sütikéket sütögettünk Cs-val, amihez a nappali hangtompítósnak remélt szőnyegén próbáltunk diót törni.

Tök későn kerültünk ágyba, reggel pedig olyan álmosak voltunk, hogy lista nélkül nem ment a pakolás. Na vajon mit hagytunk otthon?! Hát persze, hogy a kurva térképeket. Többek között. Mivel már késésben voltunk, nem lehetett visszafordulni a város másik végéről, így a villamosozás unalmas perceit egy kis szellemi iszapbirkózással ütöttük el, mégpedig a leglényegesebb kérdésről: én vagy Cs hibája-e a szörnyű térkép otthonhagyás. Döntetlenben kiegyezve következhetett a brainstorming a fontos dokumentumok pótlására, ami végül némi S. O. S. nyomtatás keretében megoldódott. B és M is késésben voltak, mert az egyik macskájuk belekakkantott a táskájukba. A szerencsétlen körülmények ellenére mégis elértük a vonatot, és miután Szobon kiegészítettük a borkészletünket már optimistábban vágtunk neki a túrának.

Egy-két elszáradt gomba került csak az utunkba, de ennek ellenére nagyon jól szórakoztunk (ez fordított arányban változott a piakészlethez képest). Az idő szuper volt, szedtünk csipkebogyót, almát, diót, szelídgesztenyét, és lesegettük milyen szép a kilátás a Dunakanyarra. A sütinek nagy sikere volt, M-kal megszerettettük a diót és a jó magyar, lilahagymás zsíros kenyeret (folyékonnyá változott libazsírral). A tömény zsírfogyasztás még egy ilyen edzett angolnak is sokkoló lehet, de M derekasan állta a próbát, bár azt mondta egy kicsit azért hard core a cucc. :)

Természetesen eltévedtünk itt-ott, de viszonylag teljesítettük az eredeti tervet. Találkoztunk egy nénivel, aki segített útbaigazodni, illetve arról is felvilágosított, hogy titokban Magyarországon bevezették a királyságot, és aki időben csatlakozik a programhoz, az rögtön kap 4,8 millió Ft-nak megfelelő szent koronát, és azután is dől majd neki a lé, stb., stb. Nyugi, ha megkaptam, rögtön tájékoztatlak benneteket is, hogy hova kell menni a zsákkal az ingyen pénzért.

Gombát egy darabot se szedtünk, cicát se találtunk, de Cs megmentett egy cuki, szőrös hernyót. Nem ez volt az első eset :) Nyáron hoztam Ligetről egy szatyor ribizlit, amiben találtunk egy kis barna hernyót, akit tic-tac-os dobozban szállított el Pestről vidékre. Még neve is lett a végén: IC, mert úgy mászott fölfelé, hogy kinyújtózott I betűnek, majd felhúzta a leghátsó lábát a legelsőhöz C alakban. IC-t sikerült lenyomozni a neten, és kiderült, hogy egy barna lepke lesz belőle nagykorában. Sajnos, ezt a bundásat sehogy sem találtam, de gondolom ő is valami pillangógyerek lehetett (talán medvelepke).

Szóval nagyon szuper volt a kirándulás, gomba helyett gyűjtöttünk minden mást, cica helyett mentettünk lepkehernyót, és a nekünk ajánlott napi borbevitel nagy százalékát is teljesítettük a távval együtt.

Ó és az új dizájn^©! (Nem mintha eddig lett volna régi…) Hálás köszönet érte T barátnőmnek, aki egy weboldalvarázsló mágus! :)

Teljesítménytúrázás

 

Miú megmentése

 

Világéletemben utáltam a tesiórát, mert gonoszak voltak a tanárok, és mindig is kínszenvedést jelentett, hogy hajnali 8-kor különféle természetellenes dolgokat csináljak, mint például a szekrényugrás. Nektek őszintén bevallom, hogy leginkább azért gyűlöltem az egészet, mert iszonyatosan béna voltam gyakorlás ellenére is, és az sem dobott fel, hogy ezt időnként az osztály előtt is prezentálnom kellett (az énekórával ugyanez volt a helyzet). Egyedül a kötélmászáshoz mutatkozott némi tehetségem, amire minden évben megkaptam az életmentő ötösömet, már ha a tanár csak addig figyelt, amíg megérintettem a vaskampót, mert bizony a lejövésről halvány segéd fogalmam sem volt, és a lecsúszós, bordásfalra átugrós mutatványom rögtön két egyessé transzformálta volna az egyetlen jó jegyemet.

Az egyetemen két félév testnevelést kellett teljesíteni, aminek megvalósítására E barátnőmmel igyekeztünk haditervet kidolgozni. A választható órákat a legyen szórakoztató (x) és kevés energiaráfordítást igényeljen (y) koordinátarendszerbe próbáltuk begyömöszölni. Az első félévben tökéletes és izgalmas megoldásnak ígérkezett a „Lövészet”, de lehetetlenség volt teljesíteni, mert a külsős tanár sose volt a megadott helyen (vagy nem is létezett), nélküle meg egy nyamvadt karabélyt se láthattunk. Egyszer sem találkoztunk ezzel az emberrel, az indexbe viszont kellett egy aláírás az „Aláírás megtagadva” szöveg mellé, amit remegő kézzel a földszinti vécédeszkák egyikén így jómagam voltam kénytelen okirathamisítani.

A következő félévben kipihentük a lövészet fáradalmait, az azt követőben meg annyit tököltünk, hogy az y tengely végén heverésző „Sakk” sportágra még jelentkezni se jelentkeztünk. Legközelebb felröppent a híre az x és y szempontból is kimagaslónak: „Kocsmai Sportok” (értsd csocsó, darts, biliárd). Ennél nekem valóbbat azóta sem hallottam, de sajnos a tanszék elutasította, és nem indították a tárgyat. Mi bánatunkban megint nem próbálkoztunk semmivel. A végén már csak két félévünk maradt az ugyanennyi időt igénylő követelmény teljesítésére.

Meggyőztük magunkat, hogy a teljesítménytúrázás lesz a mi megváltónk, mert 5 db kirándulást félévenként simán kibírunk valami vadregényes tájon. A pozitív képet tovább növelte, hogy teljesen független volt az iskolától az egész, csak az öt igazolást kellett leadni. Szóval úgy kirándulhattunk kettesben, ahogy kedvünk tartotta, azaz egy-két üveg bor kellemes társaságában. A gyakorlatban viszont kiderült, hogy a legrövidebb kb. 25 kilométeres túrácskák nem épp a mi képességeinkre lettek szabva, és a félévből is csak 3 hónap alkalmas ilyen tevékenységre, vizsgaidőszak, stb. miatt. Volt, hogy derékig érő hóban vánszorogtunk Dobogókőn, és mire beértünk már a forralt bor is megfagyott bennünk. Néhányszor (~60%) előfordult, hogy nem sikerült célba érnünk a kijelölt időintervallumban, hiába indultunk dörzsölt módon elsőként, mert folyton eltévedtünk (többnyire a „Szerintem erre simán rövidíthetnénk” mondat után), és mert a táj csodálása, és a mozdítható dolgok zsákmányolása miatt tök lassúak voltunk. Ilyenkor könyörgő levelet írtunk a szervezőknek, hogy adják ki nekünk az életmentő igazolást, mert mi mindent megtettünk, de önhibánkon kívül, különféle akadályoztatás miatt (eltévedtünk, farkasok támadtak ránk, egy aszteroida csapódott be elénk, amit a NASA kiérkezéséig őrizni kellett stb.) lekéstük a zárórát.

Az egyik legjobb túránk Szobon volt, röpke 25 km-rel. Mi ugye nem csak rohantunk, mit a többi szemellenzős, botos, kulacsos birka sportember, hanem letéregettünk az útról és megcsodáltunk minden apró érdekességet. A temetővel kezdtük, ahol van egy szépséges neogótikus kápolna, majd a lakott övezetből kiérve az erdő szélén lévő diófák leszüretelésével ütöttük el az első 3 kilométert. Kissé lassította lépteinket az így már 10 kilós hátizsák, és a rengeteg alma, amit az út mellől megzabáltunk. 5 km után kicsit heverésztünk a réten, bevágtunk egy üveg bort és megpróbáltunk felmászni az óriási szalmabálákra, ami ilyen jókedvűen már elég nagy kihívást jelentett. (Várjá’! Mássz fel te, és majd felhúzol! Tartok bakot, lépj a kezembe! Inkább told a fenekem! Dehogyis, lépjé’ má’ a fenekembe!!! :D) Az egész Dunakanyart beláttuk a tetejéről (mert egy hegy oldalán volt).

A 10. km környékén a főút mellett haladtunk, amikor egyszer csak cicanyávogást halottunk egy bokorból. Találtunk egy icipici cicát, akit már jó régóta magára hagyhattak. Miután megitattuk, és feltálaltuk neki az összes szendvics párizsikészletét jó kedvre derült, és innentől hárman folytattuk a túrát. Ő kenguruként kuksolt a csípőre kötött pulcsi kapucnijából, mi pedig próbáltuk kitalálni, kinek is ajándékozhatnánk el, aki jó gazdája lenne. Szép, szürke, tigriscsíkos, kékszemű cicalány (?) volt.

Haladtunk tovább a térképünkön, felmásztunk a magaslesekre, lefényképeztem az összes útba eső gombát (nem tudom, miért érzek mindig késztetést erre, de amit nem szedek le - mert nem tudom, hogy ehető-e -, azt sem hagyhatom csak úgy ott!), és a szerzeményeinket gazdagítottuk egy-egy kétkilós sütőtökkel. A cica néha hozzászólt a témákhoz, tökéletes kiejtéssel mondva, hogy: miú! Ezért elneveztük Miúnak, amire hallgatott is, és sokszor jött a saját lábán utánunk, ha hívogattuk.

Természetesen jó párszor eltévedtünk, de kedvünk remek volt, szedtünk még pár kiló almát és csipkebogyót, és úgy fel voltunk már pakolva, mint a vásáros cigányok, amikor szelídgesztenyefákat is találtunk. Hát ezzel is elment pár óra, és megtelt még egy szatyor. Miú közben kezdett elfáradni, mert azzal szórakozott, hogy elbújt valami bokor alá és onnan nyávogta, hogy aludni akar. Később elhaladtunk volna két félmeztelen, izmos, szívdöglesztő srác mellett, akik a préri szélén pöcsöltek valamit, de Miú hirtelen beszaladt a leparkolt kocsijuk alá, majd bemászott az alvázába. Tök ciki volt, amikor már mind a négyen az autó alatt feküdtünk és próbáltuk előhalászni a hálátlan macskáját. Amikor sikerült, kicsit belehúztunk a gyaloglásba, hogy ne is lássuk a fiúkat ezek után. Természetesen pont akkor értek utol, amikor egy susnyás bokor előtt térdeltünk és próbáltuk abból kicsalogatni Miút. Legközelebb a faluban szökött el, és bebújt egy kerítés alatt, mi pedig teljesen kétségbeesve hívogattuk, nehogy bekapja ott valami vérszomjas kutya. A nagy ólálkodásra kijött egy kedvesnek tűnő néni, én pedig hátba vágtam E-t, és csak annyit mondtam, hogy úgy halljuk ott sírdogál egy szegény kiscica. Erre a néni: „Ó hát megint kiszökött egy! Nemrég születtek, visszaviszem szegényt a testvéreihez.” Mi villámgyorsan leléptünk, és örömünkben összevissza ugrándoztunk, hogy Miúnak lett otthona, kedves gazdája, anyukája és testvérei is. :) Meg ugye azt se akartuk megvárni, hogy a néni összeszámolja a cicáit. Remélem, Miúnak boldog macskaélete van ott.

Természetesen másnap írni kellett a szervezőknek, hogy legyenek olyan jóságosak, és küldjék el az igazolást, mert lekéstük a célt.

Elbocsátó szép üzenet

 

A Csodálatos Kék Kabáthoz

 

Munka után néha elmegyek turkálózni, főleg kincskeresési és kikapcsolódási céllal, és mert a plázákban kapható gúnyák nem igazán felelnek meg az ízlésemnek, főleg háromszor annyiért, mint amennyiért az aluljáróban vagy a Józsefvárosi piacon árulják ugyanazokat. A héten már épp menni készültem haza a turiból, mert nem találtam semmit, ami megremegtette volna a lábam, amikor valaki visszaakasztott egy kabátot. A Kabátot, Őt.

Elmesélem nektek, milyen is volt. Karcsú derekú, szoknyás aljú, tündéreknek való kabát, ami több rétegből állt, sötétkék alapon még sötétebb csipkeréteggel. Ballonkabát jellegű, hátul az övén szolid, de csinos masnival, az ujja, és a válla is tök szépen kialakítva, és teljesen újnak nézett ki. Meseszép volt.

Aztán megláttam, hogy 10.000,- Ft-ba kerül, amitől rögtön előjött belőlem a smucig Olcsó János, és elkezdett lebeszélni: Hát azért, egy turkálós kabátért mégiscsak sok tíz rugót kiadni, különben sem akartál mostanában kabátot venni! Ugye, nem akarod felpróbálni?! Hát mindjárt leszakad a vállam! (ugyanis a retikülöm üveges sörökkel volt teletömködve, amiket A-tól kaptam) Kurva nagy a sor, itt, mindenki szeme láttára meg csak nem akarsz bénázni egy valag sörrel meg két kabáttal! Úgyse jó rád! Az ujja is tuti hosszú! Amúgy se neked való! Mivel veszed fel, a bakancsoddal meg a mackófüles sapkáddal?!

Szépen kihajítottam magamat az üzletből, és csak két nappal később kezdte el furkálni az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mennyibe kerülhet a csodás kabát újonnan, hogy van pofájuk egy turkálóban ennyiért árulni. Már volt rá példa, hogy vettem valami menő göncöt, amin még az eredeti papírcímke is rajta volt, és internetes nyomozás során kiderült, hogy a szerzemény több tízezer forintot ér. Az ilyen bizniszektől rögtön dörzsölt üzletasszonynak éreztem magam, és gyorsan felvettem az új ruhát, hogy abban gratulálhassak magamnak a tükörben, illetve ellenőrizzem, hogy büszkeségtől dagadó keblem belefér-e még.

Drágáim, a kabát új árfolyama átszámítva kábé 45.000,- Ft volt. Nagyot fordult a világ velem. Jani a sarokban lapított, én pedig teljesen biztos lettem benne, hogy életem kabátjáról van szó. Gondolatban már az ujja sem tűnt hosszúnak, és bakanccsal viselve is tökéletesnek éreztem (a sapkát azért nehéz kimagyarázni), és az is eszembe jutott, hogy már réges-régen a New girl hatása alatt megígértem magamnak, hogy kapok kék kabátot és cipőt is! A munkaidő végéig tűkön ültem, majd rohantam megmenteni Kabátot az ellenség karmai közül. Amikor beléptem, sajnos nem volt ott, ahol hagytam, ezért elkezdtem végignézegetni a kabátos sorokat, de csak egyesével, ahogy a kaparós sorsjegyen halad az ember. Így az utolsó darab fellapozásáig megvolt a remény. Majd azzal nyugtattam magam, hátha valaki eldugta más ruhák közé, szóval átfésültem az egész helyet, közben pedig szemmel tartottam a próbafülkéből kijövőket, hogy időben leüthessem, ha esetleg valaki Vele jönne ki.

Sehol sem volt. Eltűnt, mint csipkés, divatos, kék szamár a ködben. Csalódottságomban legszívesebben földhöz vágtam volna magam a bolt közepén, és addig hisztériázok, amíg nem hoznak egy ugyanolyat (vagy egy kedvezményes kupont elektrosokk kezelésre). Legalább felpróbáltam volna, most tudnám, hogy jó lett volna-e nekünk együtt… Remélem szarul áll annak, aki meglovasította előlem, és be se tudja gombolni!

Fogyókúra

 

Azt már nem!

 

Sajnos, nem vagyok egy nádszál királykisasszony, de azért nincs is annyira rossz alakom, csak néhol kicsit nagyobbak ezek az alakzatok, mint kéne. Kilóra sem borzasztó a helyzet, csak ha hozzávesszük, hogy 160 centire kell eloszlania (jól van na, bakancs, sámli, cilinder nélkül 158).

Valahogy mindig így ősz tájékán kezd el zavarni a dolog, és ilyenkor fejben azzal vagyok elfoglalva hetekig, hogy végigveszem a lehetőségeket, majd gyorsan keresek valami kifogást ellenük, mert sajnos diétázni és sportolni is szívből utálok, vagy még nem találtak fel olyat, ami tetszett volna nekem is. Aztán időről-időre csak akad valami nagy terv.

Tavaly előtt fogyózni kezdtem, és hetekig csupa lightos kajákat ettem, mint például karalábé saját zsírjában (igaza van Polcz Alainnek, a kolerábé sokkal találóbb név). A vége felé egy fej káposzta látványától is sírni tudtam volna, és miközben répát meg céklát rágcsáltam gyakran ábrándoztam sült hurkákról, amihez egy kis csülökpörköltet gondoltam köretnek. Nagyon szeretem a gyümölcsöket, és a zöldségeket, de egy idő után súlyos szalonnamegvonási tünetek jelentkeztek nálam, amit nem ismertem fel, így történhetett, hogy elmentem futni. Ez többször is előfordult. Az egész felhajtásnak akkor lett vége, amikor éhesen és izomláztól gyötörve ráálltam a mérlegre, és kiderült, hogy felszedtem pár kilót! A köcsög mérleget egy rúgással küldtem a szekrény alá, és befejezettnek nyilvánítottam a hadműveletet.

Fogalmam sincs, mit ronthattam el, lehet, hogy nem lett volna szabad még gondolnom sem hizlaló dolgokra. Mielőtt nagy megvilágosodástól vezérelve kezdenétek új életet, elárulom, hogy a fordított módszer sem vezet eredményre, azaz teljesen felesleges sült kolbász és túróscsusza evése közben párolt bébikukoricát vizionálni.

A nagy csalódás miatt tavaly ősszel nem is próbálkoztam semmivel, hanem tartottam a fogadalmamat, hogy soha többé fogyókúra, és futni is csak busz után, maximum 20 méteres távon. A Tank Arankásodás sajnos folytatódott, köszönhetően az irodai munkámnak. Most kábé úgy nézek ki, mint a régi festményeken heverésző meztelen nők, akik körül kis fütyis puttók repkednek. Persze, nem Rubens óriási valagaira gondolok. (Remélem, itt megálltatok egy pillanatra, hogy rácsodálkozzatok művészettörténeti jártasságomra. Ha ti is menőznétek ilyesmivel ismerőseitek előtt, íme egy nagyon szórakoztató és hasznos útmutató, hogy csuklóból rávághassátok egy képre, ki festette, még akkor is, ha korábban sosem láttátok: itt e.)

Az ősszel együtt megint elérkezett a muszáj-megszabadulnom-néhány-kilótól című kínlódás. Erre még az is rátett pár lapáttal, hogy Cs elejtett egy-egy megjegyzést a témával kapcsolatban, amire én természetesen halálosan megsértődtem és jeleztem, hogy ugrott az esti szex vacsora lehetősége. Ezzel viszont az a baj, hogy én is éhen maradok a végén, de ha neki ciki a nagyobbacska koffer, hát a pakolást is el lehet felejteni! Egyébként fogalmam sincs, miért mindig tél előtt jön rám ez a hülyeség, mások a bikini szezonra gyúrnak, én meg minden logika nélkül arra, hogy 1,5 m³ téli gúnyában ne legyek dagadt. Ha medve lennék, bizonyára nem hájat növesztenék, hanem izgulnék, hogy beférjek a barlangba.

Az idei projekt a fitness játszótér látogatása, amit múlt héten fedeztem fel, és az előzetes terepszemle során szupernek találtam a gépeket, mert nem kell olyat tornázni velük, amitől az embernek (hát még nekem) kilógjon a nyelve, de azért jól megmozgat. 2+4 villamosmegállónyira van tőlem, amit akár kocogással is meg lehetne tenni, de én természetesen a BKV szolgáltatásait veszem igénybe, kivéve hazafelé, mert akkor a második villamos már nem jár (értsd: sétálok).

Sportkerülő életmódomból adódóan nem rendelkezem tornázáshoz szükséges cuccokkal, így első alkalommal egy régóta mellőzött melegítőalsóban és karcsúsított, masnis ballonkabátban voltam kénytelen égetni magam. Azóta szereztem Cs-tól dress codenak megfelelő felsőt, így már nem vagyok olyan ciki, de biztos, ami biztos, csak sötétedés után merészkedem ki a játszóra. Ahol viszont igencsak sötét van, ráadásul elég bokros-fás, lakatlan övezetben található. A mostani szatíros hírek az agyamra mehettek, mert folyamatosan szemmel tartom a környéket gyúrás közben (legalább a nyakamat is megmozgatom), illetve a közeledőket, és a jelen lévő sporttársakat is, hogy nem húzta-e le valaki a sliccét, vagy nem mászkál-e egy szál nejlonharisnyában. Sajnos szemüveg nélkül nem látok két méternél messzebb sötétedés után, így viszonylag értelmetlen őrködéssel fárasztani magam. A villamos majdnem elütött már kétszer is, miközben körülnézve keltem át az úton, továbbá egy biciklis és egy indiánszökdelő is. A szemüveggel viszont az a baj, hogy hiába látom remekül, mi van messze, azt nem érzékelem, hogy én hol vagyok a dolgokhoz képest, és mindennek nekimegyek.

Szatírral még nem találkoztam az eddigi négy (!!!) alkalom alatt, de először mindjárt leparkolt mellém a bringájával egy bajszos fiú, akin egyértelműen látszott, hogy nem sportolni jött (farmergatya+farmerdzseki), és odakéredzkedett a velem szemben lévő torna izére, és próbált udvarolni. Ha Khal Drogo lett volna maga, javasoltam volna, hogy dobjunk be egy lángost, akkor sem lettem volna túl elcsábítható, főleg hogy közben végelgyengülésben igyekeztem nem lefordulni a gépről, és beszélgetésre nem sok levegőt tudtam pazarolni. Az már tényleg másodlagos volt, hogy az ilyen Petőfi-típusok sosem tartoztak az álmaim férfija kategóriába, és hasonló trottyos farmerdzsekit is csak 50-es kocsmatöltelékeken láttam utoljára. Szerencsére hamar feladta az ostromot.

Legközelebb egy denevér repkedett csak mellettem, de mondhatom, eddig ő volt a legjobb társaság. Tegnap ugyanis – nem fogjátok elhinni! – egy hittérítő néni talált meg! Ha a srácnak hümmögni is nehezemre esett tornázás közben, gondolhatjátok, hogy a „De igen ismerem a bibliát, csak a magam részéről inkább a tudományban hiszek, mint Istenben” jellegű összetett mondatok mekkora megpróbáltatást jelentettek. A néni nem adta fel, (egy szintén keresztény barátnőjével jött ki tornázni) és az is eléggé zavart, hogy a két jelenlévő, tőlünk független fickó is azt figyelte, hogy vajon megtérek-e már. Az egyiket ráadásul kétszer is a pasimnak titulálta, hiába mondtam, hogy nem velük vagyok. Már szerencsére nagyjából kész voltam a napi adagommal, így inkább leléptem. Mindenesetre, ha legközelebb foglalt lesz valamelyik gép, amit használni akarok, ezzel a dumával fogom elijeszteni róla az illetőt. Szerzek is valahonnan egy Ébredjetek! magazint.

Nagy reményeket fűzök az idei karcsúsító mozgalomhoz, annak ellenére is, hogy ennyi sportolás után, még mindig nincs 50 centis bicepszem, és ha fellépcsőzök a negyedikre, legszívesebben lefeküdnék az első utolsó lépcsőfordulóban. Csak az hangol le néha, hogy az út túloldalán lévő bódéból olyan finom gyros- és lángosillatot fújdogál oda a játszóra a szél.

Régi, nagy álmom, hogy arra ébredjek egy reggel, hogy fogytam 20 kilót. Rögtön kivennék két hét szabit, és elmennék nyaralni egy étterembe, ahol Krúdy novellák hőseihez hasonlóan válogatnék és zabálnék össze mindenfélét. Így talán felszednék 10-15 kilót, és még mindig jobban néznék ki, mint valami régi festő modellje. Na, de elég az ábrándozásból, mentem gyúrni.

Nyaralás, hétköznapi csalódások

 

Ezek történtek mostanában

 

Úgy alakult, hogy az egész nyarat végig kellett túlóráznom ebben a kibaszott lágerben, a szombatokat is beleértve, és csak előző hétvégére sikerült szabadnapot szereznem, mégpedig péntekre és hétfőre. Ez a négy nap azonban a szabadság csodás lobogójaként lebegett a távolban, és én már hetek óta csak nyaralásról tudtam ábrándozni. Tengerpart, fehér homok, kagylók, koktélok, napozó izmos férfiak… Pénz híján vadkempingezni mentünk a Balatonra, not at all inclusive.

Azért szuper programtervet ókumláltam össze, az északi part minden látványosságát érintve, utazásgazdaságossági szempontokat is figyelembe véve. Az erről alakuló word dokumentumot pedig lelkesen küldözgettem Cs-nak. Szerdán már kinyomtatott útvonaltérképekkel, ismertetőkkel, menetrendekkel, kolbászokkal, 4 napi hideg élelemmel voltam felszerelkezve, amikor ő még a „Hova is megyünk, és mit fogunk ott csinálni?” kérdésnél tartott… Férfiak.

Péntek reggelre már teljesen eluralkodott rajtam a nyaralási láz, minden össze volt pakolva, indulásra készen álltunk, így a maradék időt kihasználva épp fel-alá ugráltam a lakásban és az ágyamon énekelgetve, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki ólálkodik a bejárati ajtó előtt. A szerelők állítottak be, hogy bontsanak még egy kicsit, előzetes bejelentkezés nélkül. Nem volt mit tenni, hívogattam a tulajt, hogy jöjjön már át őrizni őket, mert nekem halaszthatatlan nyaralnivalóm van. Az alkesz szomszéd meghallotta, hogy már megint a fürdőszoba szétverése van folyamatban, ezért gondolt egyet, és szó nélkül besétált a lakásomba, neki támasztotta magát a falnak és innen óbégatott a mestereknek. Engem az agyfasz kerülgetett, amikor megláttam, hogy ott rontja a levegőt - és ezt szó szerint értsétek, mert úgy bűzlött, hogy még a művirágok is lekókadtak a lakásban – mocskos pólóban, kisgatyában dörgölőzik a falnak, a papucsából előrecsúszott karmos lába meg a parkettát karcolgatja. Amikor indítványoztam, hogy húzzon a picsába, tudomást se vett rólam, egyszerűen levegőnek nézett. Végül önszántából ment haza, gondolom rájött, hogy nem hozott magával kannás bort. A szomszédon sikerült úgy felhúznom magam, hogy teljesen hidegen hagyott hogy újonnan levert csempék, fél téglák repkednek ki a fürdőszobából, és hogy vadidegen szerelőket kell magukra hagynom az albérletben.

A nyaralás szuperül sikerült, bár a körutazásból az lett, hogy Tapolca érintésével mind a négy napot Szigligeten hédereltük végig. Kicsit aggódtam, hogy ki fog nekem reszelős kalácsot sütni, ha lecsuknak illegális sátorozásért, de a strandon egy kedves büfés néni felajánlotta, hogy megkérdezi nekünk a Jenőt a hivatalból polgármestert, hogy letelepedhetünk-e valahol. A hatósági engedélyt ily módon beszerezve már csak azért izgultunk éjjel, hogy ne egyenek meg a sátor körül vinnyogó rókák. Nagyon jókat kirándultunk, fürödtünk, és igyekeztünk naponta többször útba ejteni egy remek borospincét. (Szeretlek kéknyelű!!!) Imádok nyaralni.

Mire hazaértünk hiányzott a fürdőszoba fele, amit nem egészen pur habbal, de valami hasonló, extrudált kukorica pufi (általános iskolás emlékeim szerint a büfében az elit kuki/puki néven marketingezték) kinézetű anyaggal próbáltak pótolni. Néhány nap alatt precíz munkával elkészült a csempézés is. A precízséget arra értsétek, hogy nagy gondot fordítottak arra, hogy csak egész csempét használjanak fel: ahova az nem illett, oda csak fugázó anyagot kentek. Így alakult, hogy a mosdó mögötti rész, illetve a bontásban letöredezett negyed csempesarkok fugával lettek pótolva. Szegény tulaj is le volt döbbenve, de marad így az egész, előbb-utóbb úgyis megint kitalálják a szomszédok, hogy valaki tőlünk ázik. (Egy kicsit szerintem is mintha foltosodna tovább a fal, de ez hétpecsétes titok!)

A fürdőszobával kapcsolatos feszültségek levezetése céljából pénteken Hétköznapi Csalódások koncertre mentem (ezt adjátok össze Ákossal! :D Netán, ha van olyan olvasó, aki Ákosnak és Picsának is nagy rajongója, dobjon már egy e-mailt, ha elegen vagyunk, még közös koncert is lehetne :D). Cs előtte nekiállt nálam tortát csinálni egy barátjának, amihez minden fontos hozzávalót megvett, kivéve a tortalapokat. Gyorsan szereztem neki a Spárból (magunk között Spártából), ő pedig mire megjöttem, elrontotta a krémnek valót, de közös erővel ezt is sikerült korrigálni (egyébként nagyon ügyi a konyhában, most biztos a csillagállással volt baj). Így viszont késésben voltunk és nem jutott időm gallér mögé vágni a punk koncertek tolerálásához szükséges 2 pohár boromat, szórakozóhelyen meg nem szeretek venni, mert túl sznob lettem a kannás ízű borhoz. Ha tudná ezt a 8 évvel ezelőtti, csóró, középiskolás énem, aki még fehér kannás bort is megitta, ami mindennek a legalja! (na jó, azt talán csak bodzás TrombiDumbival, mert úgy egészen pezsgő íze volt) A koncerten kellett volna összeszedni A barátomat (aki munkatársam is), de én nem hallottam telefonban semmit sem az első sorban küzdve a helyemért, ő meg mint kiderült, nem nagyon tudta szavakba önteni hollétét. Koncert után találtunk egymásra. Kész szerencse, hogy nem piáltam, még így is baromi nehéz feladat volt hazaterelni a fiúkat, főleg hogy Cs nagy szolidaritásában gyorsan bevágott néhány sört, hogy utolérje A-t. Félúton már neki is annyira lecsökkent a vér az alkoholszintjében, hogy egymás mellkasszőrét simogatták, A pedig minden igyekezetem ellenére megevett egy pókot. Otthon Cs nekiállt tortát összerakni, ami a konyha csokikatasztrófájához vezetett, díszítésnek meg készült némi gyanúsan füstölgő csokibevonó. A azzal volt elfoglalva, hogy megszökjön, illetve lakótárs cuccait kipróbálja (sajnos megitta a viráglocsoló vizét is), és ekkor már csak angolul volt hajlandó beszélni (eddig azt hittem, csak én tudom magam inglisre inni). Miután így két szálon folytak az események, én azzal ütöttem el az időt, hogy a lakás két legtávolabbi helyisége között rohangáltam, hogy elhárítsam a nagyobb bajokat. Végül sikerült A-t ágyba dugni, a tortának pedig a különleges bevonat a frissen pörkölt kávé aromáját kölcsönözte, és így nem is lett rossz (már annak, aki nem sejti, hogy eredetileg ez nem egy kávés torta). Mindenesetre legközelebb inkább én rúgok be! (de pókot nem eszem)

Vallomás bénaságaimról

 

Remélem, nem veszítem el az olvasók (2-3 fő?) túl nagy részét

 

Bizonyára szörnyen kínoz benneteket a kíváncsiság, hogy mi is van a fürdőszobával, ezért gondoltam lejelentem, hogy az égvilágon semmi. A szerelők megígérték, hogy majd jönnek nézelődni, hogy átgondolják, kell-e még bontani valamit (elmennek egy orákulumhoz?), de még csak ki sem tolták a pofájukat a megadott időben. A tényleges befejezéstől alighanem még mindig fényévekre vagyunk, addig még tuti sok csemperéteget fognak egymásra burkolni, aminek az lesz a vége, hogy létrával kell majd menni a fürdőszobába. A nyanya viszont hívott, csak nem vettem észre, és azóta sem tudtam elegendő lelkierőt összegereblyézni, hogy megkérdezzem mi a cukros lófaszt akar már megint.

Már igazán tele van a tarisznyám ezzel a témával, és mostanság amúgy is tök szerencsétlen vagyok. Itt volt például a Nagy Ingyenes Ákos Koncert, ami egy magamfajta ingyenélő Ákos-rajongó számára kihagyhatatlan, még akkor is, ha egyedül kell elmennem rá. (Hát ez van drágáim, gyerekkorom óta oda vagyok érte, de ez amolyan családi hagyomány is minálunk, már a nagybátyámék és unokatesóim is Bonanza kendős/nyakláncos, bőrdzsekis, felnyírt hajú, copfos legények voltak, amikor én még kis szarosként ugye nem mehettem sehova)

Az egyedül menéssel viszont az a probléma, hogy nagyon csökkenti az esélyt arra, hogy valóban meg is érkezzek a tett színhelyére, mert vidéki lányként valahogy nem fejlődött ki bennem a tájékozódás képessége. Ezen ötévnyi Pesti gyakorlatozás sem segített túl sokat.

Eleinte képtelen voltam aluljárózni, mert hiába akartam csupán az út túloldalára átjutni, lent teljesen összezavarodtam. Sorban kipróbáltam az összes felmenési lehetőséget, de odafönt már egyik sem tűnt a helyes kijáratnak, majd teljesen összeszartam magam, hogy már azt se tudom, hol jöttem le. Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen sügér. Most jut eszembe, hogy XYLigeten is van egy gyalogos aluljáró, amit senki se használ, pedig csak két kijárata van (alighanem ezért, az egyik egy bezárt bolt mögé vezet, a másik meg az autópályára, régebben meg a nagy semmibe). A Deák téri Metró Bermuda Háromszöget akkor is elkerültem – éveken át -, ha ez órákkal növelte az utazási időt. Ez nem csak átszállásra, hanem odaérkezésre is vonatkozik. Szerintem az eltűnt személyek 90%-át itt kell keresni, és a hajók, repülők is itt vesznek el (láttatok már itt repülőt? naugye). Egyszer minden ügyeskedésem ellenére itt kellett találkoznom egy fiúval randi előtt. Mire előkerített 22-szer alkalmaztunk telefonos lokalizálást, és a romantikus hangulat is gyanúsan elillant: az volt az érzésem, hogy nem a kezemet, hanem inkább a nyakamat akarja megszorongatni. Nem lett házasság a dologból.

Amikor nagy nehezen megtalálom a kellő járművet, jól kiolvasom a tábláját, megjegyzem a sajátom előttit, és lesben állok egy ajtónál, nehogy véletlenül fennmaradjak. Aztán kiderül, hogy rossz irányba szálltam föl. A leszállásjelzőt meg amúgy sem merem megnyomni, csak szurkolok, hogy valaki legyen ilyen bátor, mert mifelénk, ha tévedésből megnyomod, a pilóta odajön, és ordítással eltávolít a buszról a következőnél. Ha valami csoda folytán eljutok a megállómig, már csak az utcákban kell feltalálnom magam, amire útkereszteződésenként 25%-kal csökken az esély. A visszaútról pedig ne is beszéljünk, mert ha kijövök egy épületből, már tuti rossz irányba fordulok. Állásinterjúra eleve egy nappal előbb indulok el itthonról (városon belül).

A koncertre utazásra 45 percet jósolt a BKV, így optimistán 3 órával korábban nekivágtam. Hát már reggel kellett volna. Alaposan megjegyeztem az útvonalat, és egyszerűnek tűnt a teret megtalálni, mert a Vár alá kellett csak eljutni, és elvileg ott tett volna le a buszocskám. A Keletiben röpke 20 perc alatt megtaláltam a megállómat, ahol kiderült, hogy semmi sem jár, mert augusztus 20. van. Végül a Móriczról gyalog kellett nekivágnom, aztán egyre elveszettebbnek éreztem magam, így elkezdtem hívogatni szegény T. barátnőmet, aki ilyenkor az internet segítségével próbál jó útra téríteni. Az biztos, hogy nyári kiscipős időszak után felelőtlenség volt alig betört bakancsba egyetlen zoknit venni. Már javában ment a tűzijáték, amikor én erőltetett menetben ide-oda sántítottam fogcsikorgatva a Duna parton, mert kiderült, hogy fingom sincs melyik a Budai Vár. Néha még magamat is sikerül meglepnem, mennyire hülye vagyok. Olyan tornyos izére emlékeztem, ami szemben van a Parlamenttel, és ahol már többször jártam. Sajnos ilyenkor félre lettem tájékoztatva, mert az bizony a Halászbástya volt. A telefonos segítség közben már annyira kétségbe estem, hogy azt se tudtam biztosan, hogy a Lánchíd-e az egyetlen oroszlános, és ezek tuti oroszlánok-e, vagy valami hasaló medvék.

Végül nagy nehezen odataláltam, nem is késtem el, a helyem is legalább 10.000,- Ft-ot ért volna egy fizetős Ákos koncerten (köszi T!!!). Szuper volt! Leszámítva, hogy iszonyúan fájtak a csülkeim, és egy fejetetején kontyos nőszemély állt előttem. Mindig kifogom az ilyen zsiráfokat és a toronyhajú nőjüket a színházban/moziban is, ilyenkor eszembe jutnak a régi szép idők fiatalkoromból, hogy de jó lenne, ha meg lenne csinálva a hajam, mint pl. szalagavatón, most azt nézhetné mindenki mögöttem. Lefogadhatjátok, hogy szart se látnának a 70 centis tarajomtól :D

Hazafelé megint gyaloglás következett az elátkozott Deák térig, majd még 4 villamosmegállónyi hazáig. Amikor elhatároztam, hogy mezítláb folytatom az utat, elkezdett esni. Otthon szembesültem csak a tragédiával. Most írhatnám, hogy nagyon feltörte a cipő a lábam, de egy rendőrségi jegyzőkönyvben inkább a következő szerepelne: Acélbetétes Bakancs előre megfontolt aljas szándékkal kiharapott egy 1,5 cm² nagyságú 3,5 mm mélységű darabot a sértett sarkából, ezzel 8 napon túl gyógyuló sérülést okozva. Pontosabban sarkaiból, majd hazáig harapdálta szegényt.

Reggel kiderült, hogy az egyetlen kiscipőm pont a fájós husikát nyomja, dolgozni meg nem mehettem pingvines mamuszban. A másik nyári cipőm odalenn pihent a kukában, mert a talpán lett egy kis luksi, amin keresztül kavicsok kezdték látogatni a talpamat. Nem volt mit tenni, lesettenkedtem érte és exhumáltam a sok idegen szemét közül.

Napok múlva még mindig nagyon fájt a lábam, pedig Ligetre kellett mennem. Már telefonon nyavajogtam anyámnak, hogy nem akarok elgyalogolni a falu másik végén lévő temetőbe, de nem volt választásom, mert kölcsönzött nekem egy kényelmes papucsot. Na ja. Egyrészt borzalmas fehér papucs volt, a legújabb konyhásnéni divat szerint, ami nem illett a múltkor részletezett sátánista szettemhez, másrészt mire hazaértünk, lett a fő fájós lábam talpán egy óriási vízhólyag tőle. A másikon meg három. Ezután már csak a külső talpélemen tudtam közlekedni, a lábfejem hajlítása nélkül. Ez nagyon szexi ám. 

Ráadásul női felmenőim rávetették magukat a lábamra, hogy megnézzék, meg bekenjék ilyen-olyan házi szarokkal. Amikor elkezdték emelgetni a szoknyám már az infarktus kerülgetett, mert a sebektől 2 centire kezdődnek az egész lábamon végigfutó tetoválásaim, amiket elfelejtettem kiscsaládom körében kidoboltatni. Épphogy megúsztam a dolgot, nem sok kedvem lett volna még a családi kínvallatás hülye kérdéseihez is, pl. nem gondoltál arra hogy fog ez kinézni öregkorodra??? De, én leszek a legmenőbb az otthonban, és nem a horgolt katéteres zacskó-díszem, vagy a kifényesített infúzióállványom miatt! Lehet, hogy még valami protkóragasztó, vagy járókeret reklámozására is felkérnek majd egy ilyen vagány mamit.

Tudósítás a háborús övezetből

 

Aki másnak vermet ás a fürdőszobájában, annak a kurva anyját!

 

Mint tudjuk, isten ujjai lefűrészelhetetlenek, így hát a fürdőszoba története azóta sok váratlan fordulattal színesítette az életünket. A nagy tanácskozás után pár héttel került volna sor a tettlegességre, délután kettő órakor, direkt úgy rendezve, hogy a tulajdonos is jelen legyen. A szerelők azonban nem jöttek és nem is lehetett elérni őket. Este fél kilenckor tehénkedtek rá a csengőre, de úgy nyomták, mintha tényleg sorban kapták volna a libacombokat. Kénytelen voltam kirohanni pizsama-szerkóban, és elküldeni őket a bánatos fenébe, bár ők komolyan gondolták, hogy ebben az időpontban ideális a bontás, pedig még nem is volt tisztázva, hogy pontosan mit kéne csinálni. A 7,5 órás késést meg kikérték maguknak.

A következő meeting már sikerült, akkor 1,5 óra után befutottak, de sajna nem hozták a szerszámokat. Legközelebb már bontottak is, a fürdőkád beépítését és az onnan induló lefolyócsövet, ami átszelte az egész helyiséget, így egy kellemes vizesárok jött létre párhuzamosan a káddal, teljes hosszában. Megesküdtek rá, hogy ezzel megoldódott a probléma, kaptunk egy új dugót is, a bontást pedig így hagyták, had’ száradjon. Hetekig úgy indultunk zuhanyozni, hogy a törölköző mellé választottunk 2 db kukazsákot, majd gondosan letakargattuk a gödröt, hogy ne fröcsögjön bele a víz. Hosszas telefonálgatás után kifáradtak, hogy jó pénzért megcsinálják a burkolást, ami egy logopédusnak is jobban ment volna. Már az elméleti résszel is komoly gondok lehettek, ugyanis nekik sikerült a meglévő csempére, sőt a küszöb felére is rácsempézni.

Mire túltettük magunkat a dolgon, újra telefont ragadott a boszorkány és kirendelte a mekkmestereket, mert amióta mekkszerelték a lefolyót, sokkal jobban ázott. Hát mi is. Elkezdett felfelé foltosodni a fürdőszoba mellet a folyosó és a nappali fala is, melyről egy 40x40-as darabon a vakolat is lepottyant. A problémát ekkor a WC csészében állapították meg (??? jelezném, hogy ez egy másik helyiség, sokkal odébb), amit az ígért 10 perc helyett egy komplett nap alatt cseréltek ki, és itt-ott a csempe mögé is benéztek. Így történt, hogy a továbbra is alkalmazott ráburkolós metódus kissé lecsökkentette a teret, ezért már nem lehetett többé felhajtani a WC ülőkét, mert nem maradt úgy. Lakótárs és Cs teljesen kiborult, hogy ezentúl ülve kell pisilni, vagy egy kézzel az ülőkét tartani, eggyel meg a brét. Nekem nem okoz gondot, régóta gyakorlom az ülve pisilést :D

A sitt és a budi elszállítása benne foglaltatott az árban, de hogy, hogy nem, az impozáns porcelánbútordarab itt maradt. Hiába basztattuk őket, hogy vigyék el, csak azt hajtogatták, hogy őrizgessük a picében lomtalanításig. Na igen, de pince nincs, a lakásban meg szarul mutat, még akkor is, ha az ember virágot ültet bele. Mivel volt rá példa, hogy reggelre a kukák mellett megjelent hasonló cucc, hát mi is lesettenkedtünk vele az éj leple alatt. Na ki hívott másnap? Ypszilon kedves, tudom ám hogy a magáé a WC!!! Az anyád vasporos valagát! Ezután még feljelentett mindenkinél, és napi 2-3-szor hívogatott, pedig már így is nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne cipeljem fel az ajtaja elé, megtöltve minden jóval. Abban biztos voltam, hogy hazavinni nem fogom, így csak szurkoltam, hátha ellopja valaki. Végül lett egy kis barátja, egy összetört TV személyében (ehhez semmi közöm!), és így már megtetszett valakinek az ajándékcsomag, és láss csodát! Eltűntek.

Mielőtt pezsgőt bontanátok, sajnos nem lett happy end, mert a vizesedés folytatódott.  Telefonált is a mammer mindenkinek, és újabb megváltó javításra került sor: visszatértünk a kád lefolyóhoz. Most csempézés helyett a kád oldalára egy kis cica/kutya lengőajtócska került felszerelésre. Ezen kár lenne hosszasan gondolkodni, semmi értelme a dolognak. Én nagyfokú önbizalomhiányra következtettem belőle, bizonyára nem tartották valószínűnek, hogy a két műanyag csövet sikerült szakszerűen összedugni, viszont így bármikor megleshető lett.

Nem fogjátok kitalálni, de még tovább terjedt az ázás! Nem is akárhogy. A szerelőknek eszébe jutott, hogy az összefolyót ugyan összerakták, de kifelejtették belőle azt a fehér, takonyszerű gumiizét, aminek nem jut eszembe a neve (a rendelkezésemre álló adatok alapján rákeresni sem merek :D), és ami nélkül szart sem ér az egész. Természetesen biztosítottak, hogy a száradási idő elteltével tökéletes lesz, de miután hajat mostam kb. 200 nem fogadott hívásom volt. A vén picsa teljesen ki volt akadva, mert az eddiginél is rosszabb lett a helyzet, ráadásul hosszú hétvége jött. Ordibált egy félórát, mintha én intéztem volna így, majd ez következett: Ypszilon kedves, remélem az megoldható, hogy a következő 5 (öt!!!) napban ne fürödjenek, és ne mossanak! Hát persze bazmeg, amúgy is csak sátoros ünnepeken szoktam!

Ha meghallotta, hogy kinyitottam a csapot már telefonált is, végül kénytelen voltam minden alkalommal kimeregetni, majd szivaccsal kiszedegetni a vizet a kádból és elzarándokolni vele az új klotyóig. Amikor legközelebb hazamerészkedtem, találkoztam a fölöttem lakó szomszéddal (aki kedvesen ketyós, apácának öltözik, folyton szalad a templomba, ha meg megvárom az ajtóval vagy a lifttel, sok istenáldja közepette megígéri, hogy majd imádkozik az én és családom boldogságáért - na szóval őt kedvelem), elmondta, hogy a nyanya már neki is panaszkodik, hogy tönkreteszem az idegeit, és nem vagyok hajlandó mellőzni a fürdőszoba használatot (itthon se voltam!), de ő is megkérne hogy felebaráti szeretetem jeléül ne fürgyek le mostanság. Iszonyúan berágtam, mi a faszt panaszkodik mindenkinek, meg küldöz rám másokat?

Amióta szólt, egy csepp vizet sem engedtem le. Az idegein, meg főleg a kóros rosszindulatán már a piócás ember se tudna segíteni. Amúgy is azzal a feltett szándékkal mentem haza, hogy fürödjek, mert leizzadtam egy kis rendőrautóban hazudozástól (elkaptak biciklikormányon utazásért, de olyan tüneményesen lódítottam, hogy végül nem büntettek meg, sőt elvittek egy buszmegállóig), kilométereket gyalogoltam 70 fokban két város közötti prérin, és borzalmas benzinszagom volt amolyan vidéki gokartozásféleségtől. Szóval fürödtem, de lássátok, milyen rendes vagyok, a vizet elhordtam az ablakához retyóba.

Lakótárs asszisztálása alatt történt a következő életmentő beavatkozás, ami garantáltan egy nap időtartamban volt megjelölve, estére teljesen helyreállított fürdivel. Amikor hazaértem a következő látvány fogadott: vizesárok újra a helyén, sitt a sarokba és a folyosóra tornyozva, a kád a gömbölyű alján egyensúlyoz, itt-ott betondarabokkal megtámasztva, mögötte félméteres alagút az alkesz szomszédhoz. Ha ez nem lett volna elég sokkoló, az a vizuális érzésem támadt, hogy bevezették a kádba az áramot, ugyanis az elbontott falból a szigetelőszalaggal összeragasztgatott elektromos vezetékek pont belelógtak. Lakótárs tájékoztatott, hogy a szerelők szerint ez így tökéletesen használható és biztonságos, de én erről csak akkor lettem volna meggyőzve, ha a mesterek beülnek egy kád vízbe és bekapják a vezetékek végeit.

Az alagútra azért volt szükség, mert megtalálták a szomszéd illegális vízcsövét - amivel az én vizemet lopkodta -, továbbá egy lefolyóját, ami az egész beázást okozta (már a jelenlegi teória szerint), csakhogy ő nem volt hajlandó beengedni senkit (ezt három napig tartó üvöltéssel jelezte), ezért tőlem kellett megszerelni. Az is bántotta a kis lelkét, hogy a csövét megszüntettük, így oda lett a vízzel folyó kánaán. A munkások azóta megint ki lettek rendelve, mert a javítástól szokás szerint még ázottabbak lettünk, de sajnos semmi nem jutott eszükbe, ezért jobb híján leugrasztottak 1 m² csempét a falról, hátha varázsütésre megszáradunk.

Most nagyon hangulatos nálunk a fürdés, csupa kaland & fitness. Egyrészt izgalmas, hogy vigyázzon az ember a vezetékekre, másrészt pedig folyamatos flabélos készültségben van, hogy vajon elborul-e a kád. A vizesárokban lévő sittet és homokot időnként megkapálgatjuk, hogy jobban száradjon, de én már rizstermesztésen is gondolkodom, mert tuti, hogy javítaná a szétbombázott fürdi feng shuiját.

A busójárás

 

Újabb szomszédok a fürdőszobában

 

Drága szomszédom - ez az alkesz tetű - évekig fárasztott azzal, hogy ha valahol összefutottunk rögtön letámadott a holnapfalatkellbontani dumájával, hol vízhiány, hol beázás miatt. Én ugyanennyiszer elmondtam neki, hogy ne engem, hanem a tulajdonosokat baszogassa ezzel, mert én nélkülük senki ember fiát be nem engedek se kalapáccsal, se anélkül. Persze ők sem voltak vevők a kívánságára.

Történt egyszer, hogy sikerült beáztatnia az ő alatta lakókat, majd meggyőzte őket, hogy ezért bizony az én fürdőszobámat kell szétverni, ki másét? Ez a gondolatmenet normális ember számára elsajátíthatatlan, ugyanis azzal a lakással nekem mindössze egy közös élem van, így nehéz lenne a plafon közepét eláztatnom. Ekkor kiderült, hogy alatta is egy pár hülye lakik, így mikor egyik nap hazaértem, már három gyagyás szomszéd toporzékolt a rácsomnál, hogy intézkedjek azonnal, és idegenvezessem őket körbe a lakásban. Ekkor még nem tudtam, hogy a lentiek is komplett idióták, ezért kettejüket beengedtem, illetve lefáradtam megnézni a foltjukat. Próbáltam elmagyarázni a helyzet lehetetlenségét, de hajthatatlanok voltak, úgyhogy átirányítottam őket a tulajhoz, illetve a közös képviselőhöz. Kezdtem sejteni, hogy nem normálisak, mert a pasi mindig meglepőbb teóriákkal ált elő, például, hogy túl erős a mosógépem és nagy lendülettel visszanyomja a vizet a falba (?). Elkérték a számomat, lediktálták a sajátjukat, majd a nő kihozta mindkettejük fényképes jobbik klubtagsági kártyáját vagy mijét, hogy arról ellenőrizzem, sikerült-e a tollbamondás (megfigyeltétek, hogy ezt a szót kizárólag általános iskolában használja az ember? :) Meglepődésemet félreérthette, mert lelkesen magyarázni kezdett a pártról és az eseményről, ahol a fotó készült, és felszólított, hogy csodáljam meg a magyar zászlót is a hátterében.

Mi visz rá embereket arra, hogy vadidegeneket próbáljanak megtéríteni a saját politikai vagy vallási nézeteikre??? Miből gondolják, hogy a lelkes agitálástól hirtelen megvilágosodik az áldozat? Én sem szoktam senkit se azzal traktálni, hogy legyen ateista (csak a mama meg ne tudja) vagy liberalista. Ráadásul vagy sokan szenvednek ebben az elmebetegségben, vagy én vonzom őket. Amikor első napomat töltöttem az egyetemen és épp kezdtem megbarátkozni két csoporttársammal az iskola előtt, odarohant egy nő és váratlan monológot nyomott le - egyértelműen nekem címezve - arról, hogy nem kéne sátánistának lennem, ne az ördögöt, hanem Jézuskrisztust fogadjam a szívembe, még nem késő, ő segíthet, stb. A bűnöm annyi volt, hogy még lázadó éveimet töltöttem, és hosszú fekete szoknyában, fekete blúzban és acélbetétes bakancsban voltam (Jé, még mindig szoktam így kinézni! :D). Nem volt nálam vasvilla, pentagram, vagy kecskebak, de azért leizzadtam, hogy most aztán oda a jó hírem. Szerencsére sikerül megszabadulnom tőle (leszúrtam egy fordított kereszttel) és csoporttársak sem ijedtek el (hála ördögnek).

Amikor szélsőjobboldali tudományokból kikupálódva végre hazamehettem volna, az alkesz szomszéd kapott el, és muszáj volt megnéznem a konyháját, mert neki meg a falon kb. 2,5 méter magasságban volt valami foltja, amiért szintén engem hibáztatott. Én az irdatlan mocsokban nem igazán láttam a foltját, bár ez lehetett az erősen oxigénhiányos állapotom miatt is, mert odabent képtelenség volt levegőt venni. Itt már nem csak a belőle áradó bűzről és piaszagról volt szó, hanem a lakásban felgyülemlett förtelemről. A helyiségekben csak középen, egy kis sávon lehetett közlekedni, amit egy szürkés rész jelzett az egyetemleges barna mocsokba kopva, a fal mellett pedig szemét, koccintós flakonok és kétdekás üvegek voltak feltornyozva.

Hónapokig tartó huzavona után megérkeztek a világ legokosabb szerelői hozzánk, és megállapították, hogy a kád fölött, két csempe közötti hajszálrepedésen át ázott be a nem alattam lakó szomszéd. Biztos csak én vagyok túl laikus, de nem tudom elképzelni, hogyan mehetett volna be ott annyi víz, hogy aztán céltudatosan elkanyarogjon a messzi plafonig. Ehhez minimum napi 90 órában kellett volna zuhanyoznom. Mindenesetre, ha beáznátok a világ bármely pontján, tuti nálam kell keresni a felelős hajszálrepedést. Természetesen a faszkalap nem engedte be magához a szerelőket, nehogymá’ nála bontsanak.

A balhé kezdetén becsöngettem az alattam lakó nyanyához, hogy megkérdezzem, nála van-e bármi probléma, de a gangján nemhogy a rácsot, még az üveges ajtót se volt hajlandó kinyitni, így háromszor kellett elordibálnom, hogy mit akarok. Olyan gyorsan rázott le, mintha a baszk szeparatista terrorszervezet símaszkos képviselője lettem volna.

Bezzeg pár hónap múlva! A munkahelyemen reggel hív egy általam nem ismert telefonszám, vén banya hang: ő volt az, hogy beázik a plafonja. Gondolom az árvízi tudósításoktól megjött a kedve a témához, mert az nem lehet, hogy nála ne legyen valami izgalom. Már hívta is a közös képviseletet, hogy természetesen NÁLAM van a hiba, és azonnal vizsgálják át a lakásomat, hátha szét lehet verni valamit. Mondtam, hogy csengessenek nyugodtan, mert nem lesz otthon senki, és ha mégis, nem fogom beengedni, mert már a múltkor is mondtam, hogy nem az enyém a kurva lakás. Meg akartam adni a tulaj számát erre:

- Hát hívjon már vissza, mert mobilról telefonálok és hát az mégiscsak mobil!

- Sajnálom, de nem szeretném visszahívni, különben is dolgozom.

- Mér’ nem látja a telefonszámom, kedves Ypszilon??? (Ide az én keresztnevemet kell behelyettesíteni, teljes hosszúságában, ahogy csak a tanárok szólítják meg az embert, amikor valami vész közeleg)

- Hívjon vissza, mert most NEM ÉREK RÁ!

- De hát...

- Viszhall!

Egy perc múlva hív, megadom a számot.

- Ypszilon kedves, már akartam kérdezni, mit gurigat éjszaka? Ez valamilyen tornaeszköz lehet? Muszáj pont este 10-11 között tornázniuk hetek óta mindennap az ön szobájában és a konyhában ezzel a gurulós izével? Mondja már el mi ez? (Honnan tudja, melyik az én szobám vagy a konyha? Minden nap???)

Tájékoztattam, hogy előző este valóban bőrönddel érkeztem haza a fent említett időpontban, de különösebben nem tekintem testedzésnek a dolgot, és mivel egy hétig itthon se voltam, erős túlzásnak érzem a mindennap kifejezést. (Aki ismer, tudja hogy, én aztán nem tornázok, de azért még nem is gurulok.) Persze jól megsértődött a vén kurvája. Szerintem egyébként lakótárs sem gurigat semmit, még gurulós széke sincs, nekem meg nincs hely a szobámban rodeózni.

A nyanyának hála újra összeült a Fürdőszobavizsgáló Tudósok Társasága, és további bontanivalókról döntött. Ez még tavasszal volt, és az elátkozott fürdőszoba azóta is vonzza a hülyéket, mint pottyantós budi a legyeket…

Szomszédok

 

Vannak azok is. Sajnos.

 

Az élet egyik nagy aranyszabályaként feljegyezhetjük, hogy minden társasházban – vidéken utcában – lakik egy dilis, mégpedig a mi közvetlen szomszédságunkban. Jelentkezzen, akinél nem így van, mert többet is fel tudok ajánlani elvitelre.

Amikor XYLigeten laktam, szintén megfigyeltem ezt a jelenséget, de az utcánk valami atomsújtotta övezet lehet, mert halmozottan hülyék vettek körül minden felől. Velünk szemben egy nyanya lakott egy viszonylag normális házban, a kert végében meg a fia feleségestől egy odarittyentett sufniban. A családi versenysport az ivászat, amit a néni nyert meg pár éve. Folyamatosak az üvöltözések és verekedések, de talán a legzavarbaejtőbb az, hogy a pasi (a családi szlengben csak „Tónyó”) néha meztelenül mászkál kint, sőt sárgát is szokott dobni az udvaruk közepén ebben a szerkóban. További kedves elfoglaltsága a hajnali motorbőgetés (csak Simsonban gondolkodjatok) és a légpuskával lövöldözés.

Az utca végén lakott a banya szívszereleme, aki még hamarabb beadta a kulcsot, bár előtte még gyakran dugdosta az utcai nagy diófába, ugyanis ha sikerült eleget innia, az a meggyőződés lett úrrá rajta, hogy a mit sem sejtő diófa a kertkapu.

Az utca elején egy öreg faszi lakott, akit már gyerekkoromban sem szívleltem, mert mindig feljelentett a nagymamámnál, hogy pl. ’95. november 2-án és 5-én nem köszöntem neki, vagy nem elég hangosan. Persze a mama jófej, mindig elküldte a fenébe. Az önjelölt 3/3-as élete abból állt, hogy egész nap az utcán legeltette a tyúkjait, és mindenkit figyelt a fenti precízséggel, illetve „fenntartotta a rendet”. Például, ha valaki 5 km/óránál gyorsabban ment a kocsijával az amúgy is göröngyös földúton, ő másnap reggelre ásott egy krátert teljes útszélességben, amolyan forgalomelterelésként, hogy ne száguldozzanak má’ és ne poroljanak ott a „járműveikköl”. Csakhogy ezek az autók, szám szerint 3-4 db az utcában beljebb lakó családokhoz tartoztak, így közös erővel betemették a rögtönzött bombatölcsért, valahányszor az megjelent.

Mellettünk szintén egy főpletykás, rosszindulatú boszorkány lakik, aki a kerítésünkhöz telepítette a tyúkjait és non-stop velük társalog, kissé keresztapás hangján (valami lett a torkával a sok pletykálástól), közben meg hozzánk hesszel, sőt néha beleszól a teraszon folytatott beszélgetéseinkbe („Nem úgy van az aranyoskám!...”).

Volt egy másik néni, akinek sikerült ottalvós bérletet szerezni a zárt osztályra, olyan mutatványokkal, hogy nekiállt éjjel felkapálni a focipályát, közben meg torkaszakadtából énekelt valami indulót. Én nagyon tudok káromkodni, az e célra gyűjtögetett szókincsem is derekas, de tőle aztán lett volna mit tanulnom.

A másik oldalunkon a másik nagyszüleim laknak, így ez rendben is van, de nekik is kijutott a jóból. Mellettük egy házaspár él, ahol a pasas a bolond. Ha valakit el tud kapni, minimum félórában szidja neki a kommunistákat, bár az nem teljesen egyértelmű, hogy ő kinek szurkol. Örökké megújuló kertes házi probléma a vakondok felbukkanása (itt leszögezném, hogy 1 db=vakond, 2 db=vakondok! 3 db meg felőlem már lehet vakondokok is, de azt utálom, ha valaki (tulokok) többes számban mondja akkor is, ha csak egy kis bundás, kertésznadrágos állatkáról van szó), amit ő úgy próbált orvosolni, hogy kivitte a lukhoz a gázpalackjukat és elkezdte a földbe engedni a gázt, közben meg vígan cigizett, és természetesen ordibált át a kommunistákról, de nekünk sürgős fedezékbevonulnivalónk akadt.

Amikor Pestre költöztem hamar kiderült, hogy a ház főhülyéje természetesen pont mellettem lakik. Egy alkesz faszkalap buzgómóncsing, aki mindenbe beleüti az orrát. A ház alatti kisboltot heti szinten feljelenti, mert valaki néha hangoskodik lent egyet, de az persze nem számít, hogy ő minden este üvölt, mert be van rúgva mint az állat. Előttem a tulaj fia lakott a lakásban, velük nagyon jóban vagyok, rájuk is gyakran kihívta a rendőröket, ha feljött pár haver, netán előre kihirdetett pár fős házibuli volt.

Mi akkor ismerkedtünk meg, amikor a lakásban valamiért elzártam a vizet, ami saját, autonóm vezetékekkel és vízórával ellátott, különbejáratú vizemet jelenti, de ő hisztirohamot kapott, hogy nincs miattam vize. Pedig már erősen látszott rajta, hogy nem is szomjas. A hirtelen lerohanás miatt nem tudtam reálisan gondolkodni, és hagytam, hogy bejöjjön körülnézni vízügyben. Utána jött a felesége is, akivel kis híján összeverekedtek az előszobámban (mamámnál „veronda” :), majd ide-oda rohangált és mindent megpiszkált. A türelmem elfogyott, amikor a mosógépnél basztatta a csapot, és kértem, hogy menjenek haza, amire szintén folyosón birkózást adtak elő, mert csak a nő értett velem egyet.

Ezután a faszi előadta további sérelmét, miszerint egyik nap este fél kilenckor (!) két férfit hoztam fel a lakásba, és hangosan beszélgettem velük közel fél órán át! (Az egyik a pasim, a másik a haverja volt). Erre már igazán ideges lettem, és mondtam, hogy ehhez kurvára semmi köze, de aztán megkaptam a magamét, ugyanis ő bármikor feljelenthet, mert tudja ám, hogy mi folyik itt! Egy kicsit magam is kíváncsi lettem, de hamar belevágott (természetesen ordibálva), hogy figyelte, hogy mikor ki volt itt, és a beköltözésem óta (kb. 2 hét) különféle férfiak járnak ide! Tudja, hogy mivel foglalkozom a barátnőmmel együtt! (A kuncsaftok: barátom (na jó, vele tényleg volt valami :), nagybátyám költözéskor, tulaj, tulaj apja, barátnőm apja és öccse). A végén még visszafordult, és odakiabálta, hogy többet ne legyen itt hangos „balettozás”! Ezen azóta gondolkodom. Lehet, hogy zenehallgatást jelent?

A vizes hisztiből rájöttem, hogy bizony ez a majom lopja a vizemet, ami a vízórán is egyértelműen látszott, mert vígan forgott, amikor odaát engedte a vizet, és ha én ilyenkor némi rosszindulattól és kíváncsiságtól vezérelve elzártam, odaát szörcsögés majd káromkodás következett, aztán pedig a csengőm tövig nyomása. Bevallom nektek, hogy időnként bizony elzártam a vizet, hogy spóroljak, de főleg azért, mert jólesett :D

Amikor a rocker fiú beköltözőben volt, már a folyosón letámadta, hogy meg ne próbáljon házibulit rendezni, stb., stb. Szerencsére felkészítettem, hogy gyagyás a szomszéd, de erre még én sem számítottam, tök ciki volt.

Ha véletlenül összefutottam vele, folyton azzal fárasztott, hogy holnap legyek otthon, mert hívja a szerelőket és „ki kell bontani a falat”. A hülye vize miatt, vagy néha azért, mert beázik valamije. Egyszer volt szerencsétlenségem vele liftezni a negyedikre, a végén már majdnem elájultam, bár csak az elején vettem levegőt, de azt is kár volt. Alapból büdös ez a gyökér, de még totál részeg is volt és folyamatosan beszélt a képembe, én pedig magamban már a ház belmagasságát is elátkoztam. Amikor előrerohantam, hogy majd én lépcsőzök (nem vagyok sportember, futni és lépcsőzni csak életveszély esetén szoktam), nehogy megvárjon, azt is jól megszívtam, mert félórát üldögélhettem a harmadikon mire sikerült kitámolyognia a liftből, és valahogy beletalálnia a zárjába.

Már ahogy beszél, az rohadt idegesítő, mert lekezelően, szájbarágósan adja elő a mondandóját, mindent legalább 7-8-9-szer elismétel (komolyan!!!), majd újrakezdi, hiába köszönök el. Egy kétszavas közlés legalább negyed óra pocsékolást jelent az életemből. Egyszer, amikor részegen morgott valami baromságért, úgy felhúzta magát, hogy egyre hangosabban ismételgetett egy - a dolog szempontjából tök lényegtelen - mondatrészletet, ahol megakadt a lemez, majd a saját szavába vágott, amitől teljesen kiborult. Én meg röhögőgörcsöt kaptam :D

Két hónapig idegesített azzal, hogy kifigyelte hánykor érek haza, és ilyenkor beállt a gangomra néző ablakába és bámult, amíg kinyitottam és bezártam a rácsot és elmentem az ajtómig. Nem tudom, miért húztam fel magam ezen annyira, de kevés idegesítőbb dolgot tudnék mondani.

Sajnos egy az egyben áthallani, amiket otthon ordibál, és minden este legalább 11-ig ez a programja. Ha nincs otthon a nő, (aki talán nem is a felesége, mert gyakran hallani a Jenőről, aki viszont tuti a boyfriend), akkor felhív telefonon kb. bárkit. Ha senki nincs kéznél a rendőröket, és elmagyarázza nekik, hogy szerinte az utcánkban hány autós, motoros és gyalogos járőrt kellene kivezényelni, csak úgy a rend kedvéért, majd megpróbálja rávenni őket, hogy küldjenek ki hozzá 2 db gyalogosat, mert nekik részletesebben kifejtené, hogy látja ő a helyzetet. Bármilyen hivatalos szervet szívesen hív, és nagy udvariaskodások, és érthetetlen mondatvirágok után mond nekik valami baromságot. Ismerősöket is hívogat: (nincs szünet sehol, az áldozat nem jut szóhoz, ömlesztve megy az akusztikus merénylet) Kérlek szépen, szerbusz, azért telefonálok, azért hívtalak föl, hogy elmondjam neked, figyelj, már rég fel akartalak hívni, remélem nem zavarlak, ugye nem zavarlak mostan, már a hogyishívják miatt is akartalak hívni, de, remélem azért jól vagytok, már egészségileg, szóval azért keresnélek, azért keresnélek tégedet, mert az lenne az én nagy-nagy problémám, hogy SOS-be szükségem lenne egy mélyhűtő ajtóra! Ez megtörtént eset! :D Amikor meghallottam, majdnem belefulladtam a fürdőkádba, úgy röhögtem :D

A nővel három témát szoktak magas szinten feszegetni: hol van x valami, szarás, szex. Ezeken kívül semmi normális dologról nem beszélnek, max. a Jenőről. A pasi mindig kérdezi hogy hol van a …, ide bármi behelyettesíthető, krumplitól izéig, de az hót ziher, hogy a hűtőben lesz. Meg is ordibálja neki a nő, erre ő nagy csodálkozva: a hűtőben??? Hát már én is tudtam előre, hogy ott lesz! Néha leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy ilyenkor átordítsak, hogy a kibaszott hűtőben van bazmeg!

Vigyázat, undi részekhez érünk! Minden este hosszan érdeklődik mennyit kakkantott a néni aznap, és rábeszéli, hogy még prezentáljon valamit, amit le is ellenőriz és a szokásos kiabálós, hatszor ismétlős módon értékel is. („Kakájjál, látni akarom a kakálásodat, egy nőnek napi két kilót kell kakálni!”) Amikor Cs eleinte nálam volt, próbáltam eltitkolni előle, hogy ilyen beteg állatok laknak a szomszédban, ezért folyton követtem a fürdőszobába és próbáltam elterelni a figyelmét. Miközben fogat mosott én folyamatosan beszéltem, ami elég nehéz úgy, ha az embernek nincs semmi lényeges mondanivalója. Szerintem már teljesen hülyének nézett, amikor egy pillanatnyi szünetben meghallotta, mi folyik a szomszédban. Elég ciki volt bevallani, esküszöm ide még vendégeket sem merek hívni.

A szex témáról nem írok inkább, mert nem akarom, hogy örökre elmenjen a kedvetek a dologtól. Röviden annyi, hogy nem túl guszta vagy meggyőző érvekkel próbálja rávenni a nőt valamire, de szerintem még sose jött össze neki. Most is épp ez a műsorszám megy odaát, Ne fürgyé' le Gyuri is megirigyelné.