Napjaim sírkertje

Vallomás bénaságaimról

 

Remélem, nem veszítem el az olvasók (2-3 fő?) túl nagy részét

 

Bizonyára szörnyen kínoz benneteket a kíváncsiság, hogy mi is van a fürdőszobával, ezért gondoltam lejelentem, hogy az égvilágon semmi. A szerelők megígérték, hogy majd jönnek nézelődni, hogy átgondolják, kell-e még bontani valamit (elmennek egy orákulumhoz?), de még csak ki sem tolták a pofájukat a megadott időben. A tényleges befejezéstől alighanem még mindig fényévekre vagyunk, addig még tuti sok csemperéteget fognak egymásra burkolni, aminek az lesz a vége, hogy létrával kell majd menni a fürdőszobába. A nyanya viszont hívott, csak nem vettem észre, és azóta sem tudtam elegendő lelkierőt összegereblyézni, hogy megkérdezzem mi a cukros lófaszt akar már megint.

Már igazán tele van a tarisznyám ezzel a témával, és mostanság amúgy is tök szerencsétlen vagyok. Itt volt például a Nagy Ingyenes Ákos Koncert, ami egy magamfajta ingyenélő Ákos-rajongó számára kihagyhatatlan, még akkor is, ha egyedül kell elmennem rá. (Hát ez van drágáim, gyerekkorom óta oda vagyok érte, de ez amolyan családi hagyomány is minálunk, már a nagybátyámék és unokatesóim is Bonanza kendős/nyakláncos, bőrdzsekis, felnyírt hajú, copfos legények voltak, amikor én még kis szarosként ugye nem mehettem sehova)

Az egyedül menéssel viszont az a probléma, hogy nagyon csökkenti az esélyt arra, hogy valóban meg is érkezzek a tett színhelyére, mert vidéki lányként valahogy nem fejlődött ki bennem a tájékozódás képessége. Ezen ötévnyi Pesti gyakorlatozás sem segített túl sokat.

Eleinte képtelen voltam aluljárózni, mert hiába akartam csupán az út túloldalára átjutni, lent teljesen összezavarodtam. Sorban kipróbáltam az összes felmenési lehetőséget, de odafönt már egyik sem tűnt a helyes kijáratnak, majd teljesen összeszartam magam, hogy már azt se tudom, hol jöttem le. Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen sügér. Most jut eszembe, hogy XYLigeten is van egy gyalogos aluljáró, amit senki se használ, pedig csak két kijárata van (alighanem ezért, az egyik egy bezárt bolt mögé vezet, a másik meg az autópályára, régebben meg a nagy semmibe). A Deák téri Metró Bermuda Háromszöget akkor is elkerültem – éveken át -, ha ez órákkal növelte az utazási időt. Ez nem csak átszállásra, hanem odaérkezésre is vonatkozik. Szerintem az eltűnt személyek 90%-át itt kell keresni, és a hajók, repülők is itt vesznek el (láttatok már itt repülőt? naugye). Egyszer minden ügyeskedésem ellenére itt kellett találkoznom egy fiúval randi előtt. Mire előkerített 22-szer alkalmaztunk telefonos lokalizálást, és a romantikus hangulat is gyanúsan elillant: az volt az érzésem, hogy nem a kezemet, hanem inkább a nyakamat akarja megszorongatni. Nem lett házasság a dologból.

Amikor nagy nehezen megtalálom a kellő járművet, jól kiolvasom a tábláját, megjegyzem a sajátom előttit, és lesben állok egy ajtónál, nehogy véletlenül fennmaradjak. Aztán kiderül, hogy rossz irányba szálltam föl. A leszállásjelzőt meg amúgy sem merem megnyomni, csak szurkolok, hogy valaki legyen ilyen bátor, mert mifelénk, ha tévedésből megnyomod, a pilóta odajön, és ordítással eltávolít a buszról a következőnél. Ha valami csoda folytán eljutok a megállómig, már csak az utcákban kell feltalálnom magam, amire útkereszteződésenként 25%-kal csökken az esély. A visszaútról pedig ne is beszéljünk, mert ha kijövök egy épületből, már tuti rossz irányba fordulok. Állásinterjúra eleve egy nappal előbb indulok el itthonról (városon belül).

A koncertre utazásra 45 percet jósolt a BKV, így optimistán 3 órával korábban nekivágtam. Hát már reggel kellett volna. Alaposan megjegyeztem az útvonalat, és egyszerűnek tűnt a teret megtalálni, mert a Vár alá kellett csak eljutni, és elvileg ott tett volna le a buszocskám. A Keletiben röpke 20 perc alatt megtaláltam a megállómat, ahol kiderült, hogy semmi sem jár, mert augusztus 20. van. Végül a Móriczról gyalog kellett nekivágnom, aztán egyre elveszettebbnek éreztem magam, így elkezdtem hívogatni szegény T. barátnőmet, aki ilyenkor az internet segítségével próbál jó útra téríteni. Az biztos, hogy nyári kiscipős időszak után felelőtlenség volt alig betört bakancsba egyetlen zoknit venni. Már javában ment a tűzijáték, amikor én erőltetett menetben ide-oda sántítottam fogcsikorgatva a Duna parton, mert kiderült, hogy fingom sincs melyik a Budai Vár. Néha még magamat is sikerül meglepnem, mennyire hülye vagyok. Olyan tornyos izére emlékeztem, ami szemben van a Parlamenttel, és ahol már többször jártam. Sajnos ilyenkor félre lettem tájékoztatva, mert az bizony a Halászbástya volt. A telefonos segítség közben már annyira kétségbe estem, hogy azt se tudtam biztosan, hogy a Lánchíd-e az egyetlen oroszlános, és ezek tuti oroszlánok-e, vagy valami hasaló medvék.

Végül nagy nehezen odataláltam, nem is késtem el, a helyem is legalább 10.000,- Ft-ot ért volna egy fizetős Ákos koncerten (köszi T!!!). Szuper volt! Leszámítva, hogy iszonyúan fájtak a csülkeim, és egy fejetetején kontyos nőszemély állt előttem. Mindig kifogom az ilyen zsiráfokat és a toronyhajú nőjüket a színházban/moziban is, ilyenkor eszembe jutnak a régi szép idők fiatalkoromból, hogy de jó lenne, ha meg lenne csinálva a hajam, mint pl. szalagavatón, most azt nézhetné mindenki mögöttem. Lefogadhatjátok, hogy szart se látnának a 70 centis tarajomtól :D

Hazafelé megint gyaloglás következett az elátkozott Deák térig, majd még 4 villamosmegállónyi hazáig. Amikor elhatároztam, hogy mezítláb folytatom az utat, elkezdett esni. Otthon szembesültem csak a tragédiával. Most írhatnám, hogy nagyon feltörte a cipő a lábam, de egy rendőrségi jegyzőkönyvben inkább a következő szerepelne: Acélbetétes Bakancs előre megfontolt aljas szándékkal kiharapott egy 1,5 cm² nagyságú 3,5 mm mélységű darabot a sértett sarkából, ezzel 8 napon túl gyógyuló sérülést okozva. Pontosabban sarkaiból, majd hazáig harapdálta szegényt.

Reggel kiderült, hogy az egyetlen kiscipőm pont a fájós husikát nyomja, dolgozni meg nem mehettem pingvines mamuszban. A másik nyári cipőm odalenn pihent a kukában, mert a talpán lett egy kis luksi, amin keresztül kavicsok kezdték látogatni a talpamat. Nem volt mit tenni, lesettenkedtem érte és exhumáltam a sok idegen szemét közül.

Napok múlva még mindig nagyon fájt a lábam, pedig Ligetre kellett mennem. Már telefonon nyavajogtam anyámnak, hogy nem akarok elgyalogolni a falu másik végén lévő temetőbe, de nem volt választásom, mert kölcsönzött nekem egy kényelmes papucsot. Na ja. Egyrészt borzalmas fehér papucs volt, a legújabb konyhásnéni divat szerint, ami nem illett a múltkor részletezett sátánista szettemhez, másrészt mire hazaértünk, lett a fő fájós lábam talpán egy óriási vízhólyag tőle. A másikon meg három. Ezután már csak a külső talpélemen tudtam közlekedni, a lábfejem hajlítása nélkül. Ez nagyon szexi ám. 

Ráadásul női felmenőim rávetették magukat a lábamra, hogy megnézzék, meg bekenjék ilyen-olyan házi szarokkal. Amikor elkezdték emelgetni a szoknyám már az infarktus kerülgetett, mert a sebektől 2 centire kezdődnek az egész lábamon végigfutó tetoválásaim, amiket elfelejtettem kiscsaládom körében kidoboltatni. Épphogy megúsztam a dolgot, nem sok kedvem lett volna még a családi kínvallatás hülye kérdéseihez is, pl. nem gondoltál arra hogy fog ez kinézni öregkorodra??? De, én leszek a legmenőbb az otthonban, és nem a horgolt katéteres zacskó-díszem, vagy a kifényesített infúzióállványom miatt! Lehet, hogy még valami protkóragasztó, vagy járókeret reklámozására is felkérnek majd egy ilyen vagány mamit.