Teljesítménytúrázás
Miú megmentése
Világéletemben utáltam a tesiórát, mert gonoszak
voltak a tanárok, és mindig is kínszenvedést jelentett, hogy hajnali 8-kor
különféle természetellenes dolgokat csináljak, mint például a szekrényugrás.
Nektek őszintén bevallom, hogy leginkább azért gyűlöltem az egészet, mert
iszonyatosan béna voltam gyakorlás ellenére is, és az sem dobott fel, hogy ezt
időnként az osztály előtt is prezentálnom kellett (az énekórával ugyanez volt a
helyzet). Egyedül a kötélmászáshoz mutatkozott némi tehetségem, amire minden
évben megkaptam az életmentő ötösömet, már ha a tanár csak addig figyelt, amíg
megérintettem a vaskampót, mert bizony a lejövésről halvány segéd fogalmam sem
volt, és a lecsúszós, bordásfalra átugrós mutatványom rögtön két egyessé
transzformálta volna az egyetlen jó jegyemet.
Az egyetemen két félév testnevelést kellett
teljesíteni, aminek megvalósítására E barátnőmmel igyekeztünk haditervet
kidolgozni. A választható órákat a legyen szórakoztató (x) és kevés
energiaráfordítást igényeljen (y) koordinátarendszerbe próbáltuk begyömöszölni.
Az első félévben tökéletes és izgalmas megoldásnak ígérkezett a „Lövészet”, de
lehetetlenség volt teljesíteni, mert a külsős tanár sose volt a megadott helyen
(vagy nem is létezett), nélküle meg egy nyamvadt karabélyt se láthattunk.
Egyszer sem találkoztunk ezzel az emberrel, az indexbe viszont kellett egy
aláírás az „Aláírás megtagadva” szöveg mellé, amit remegő kézzel a földszinti
vécédeszkák egyikén így jómagam voltam kénytelen okirathamisítani.
A következő félévben kipihentük a lövészet
fáradalmait, az azt követőben meg annyit tököltünk, hogy az y tengely végén
heverésző „Sakk” sportágra még jelentkezni se jelentkeztünk. Legközelebb
felröppent a híre az x és y szempontból is kimagaslónak: „Kocsmai Sportok”
(értsd csocsó, darts, biliárd). Ennél nekem valóbbat azóta sem hallottam, de
sajnos a tanszék elutasította, és nem indították a tárgyat. Mi bánatunkban
megint nem próbálkoztunk semmivel. A végén már csak két félévünk maradt az
ugyanennyi időt igénylő követelmény teljesítésére.
Meggyőztük magunkat, hogy a teljesítménytúrázás lesz
a mi megváltónk, mert 5 db kirándulást félévenként simán kibírunk valami
vadregényes tájon. A pozitív képet tovább növelte, hogy teljesen független volt
az iskolától az egész, csak az öt igazolást kellett leadni. Szóval úgy
kirándulhattunk kettesben, ahogy kedvünk tartotta, azaz egy-két üveg bor
kellemes társaságában. A gyakorlatban viszont kiderült, hogy a legrövidebb kb.
25 kilométeres túrácskák nem épp a mi képességeinkre lettek szabva, és a
félévből is csak 3 hónap alkalmas ilyen tevékenységre, vizsgaidőszak, stb.
miatt. Volt, hogy derékig érő hóban vánszorogtunk Dobogókőn, és mire beértünk
már a forralt bor is megfagyott bennünk. Néhányszor (~60%) előfordult, hogy nem
sikerült célba érnünk a kijelölt időintervallumban, hiába indultunk dörzsölt
módon elsőként, mert folyton eltévedtünk (többnyire a „Szerintem erre simán
rövidíthetnénk” mondat után), és mert a táj csodálása, és a mozdítható dolgok
zsákmányolása miatt tök lassúak voltunk. Ilyenkor könyörgő levelet írtunk a
szervezőknek, hogy adják ki nekünk az életmentő igazolást, mert mi mindent
megtettünk, de önhibánkon kívül, különféle akadályoztatás miatt (eltévedtünk,
farkasok támadtak ránk, egy aszteroida csapódott be elénk, amit a NASA
kiérkezéséig őrizni kellett stb.) lekéstük a zárórát.
Az egyik legjobb túránk Szobon volt, röpke 25 km-rel.
Mi ugye nem csak rohantunk, mit a többi szemellenzős, botos, kulacsos birka
sportember, hanem letéregettünk az útról és megcsodáltunk minden apró
érdekességet. A temetővel kezdtük, ahol van egy szépséges neogótikus kápolna,
majd a lakott övezetből kiérve az erdő szélén lévő diófák leszüretelésével
ütöttük el az első 3 kilométert. Kissé lassította lépteinket az így már 10
kilós hátizsák, és a rengeteg alma, amit az út mellől megzabáltunk. 5 km után kicsit heverésztünk
a réten, bevágtunk egy üveg bort és megpróbáltunk felmászni az óriási
szalmabálákra, ami ilyen jókedvűen már elég nagy kihívást jelentett. (Várjá’!
Mássz fel te, és majd felhúzol! Tartok bakot, lépj a kezembe! Inkább told a
fenekem! Dehogyis, lépjé’ má’ a fenekembe!!! :D) Az egész Dunakanyart beláttuk a
tetejéről (mert egy hegy oldalán volt).
A 10.
km környékén a főút mellett haladtunk, amikor egyszer
csak cicanyávogást halottunk egy bokorból. Találtunk egy icipici cicát, akit
már jó régóta magára hagyhattak. Miután megitattuk, és feltálaltuk neki az
összes szendvics párizsikészletét jó kedvre derült, és innentől hárman folytattuk
a túrát. Ő kenguruként kuksolt a csípőre kötött pulcsi kapucnijából, mi pedig
próbáltuk kitalálni, kinek is ajándékozhatnánk el, aki jó gazdája lenne. Szép,
szürke, tigriscsíkos, kékszemű cicalány (?) volt.
Haladtunk tovább a térképünkön, felmásztunk a magaslesekre,
lefényképeztem az összes útba eső gombát (nem tudom, miért érzek mindig
késztetést erre, de amit nem szedek le - mert nem tudom, hogy ehető-e -, azt
sem hagyhatom csak úgy ott!), és a szerzeményeinket gazdagítottuk egy-egy
kétkilós sütőtökkel. A cica néha hozzászólt a témákhoz, tökéletes kiejtéssel
mondva, hogy: miú! Ezért elneveztük Miúnak, amire hallgatott is, és sokszor
jött a saját lábán utánunk, ha hívogattuk.
Természetesen jó párszor eltévedtünk, de kedvünk
remek volt, szedtünk még pár kiló almát és csipkebogyót, és úgy fel voltunk már
pakolva, mint a vásáros cigányok, amikor szelídgesztenyefákat is találtunk. Hát
ezzel is elment pár óra, és megtelt még egy szatyor. Miú közben kezdett
elfáradni, mert azzal szórakozott, hogy elbújt valami bokor alá és onnan
nyávogta, hogy aludni akar. Később elhaladtunk volna két félmeztelen, izmos,
szívdöglesztő srác mellett, akik a préri szélén pöcsöltek valamit, de Miú
hirtelen beszaladt a leparkolt kocsijuk alá, majd bemászott az alvázába. Tök
ciki volt, amikor már mind a négyen az autó alatt feküdtünk és próbáltuk
előhalászni a hálátlan macskáját. Amikor sikerült, kicsit belehúztunk a
gyaloglásba, hogy ne is lássuk a fiúkat ezek után. Természetesen pont akkor
értek utol, amikor egy susnyás bokor előtt térdeltünk és próbáltuk abból
kicsalogatni Miút. Legközelebb a faluban szökött el, és bebújt egy kerítés
alatt, mi pedig teljesen kétségbeesve hívogattuk, nehogy bekapja ott valami
vérszomjas kutya. A nagy ólálkodásra kijött egy kedvesnek tűnő néni, én pedig
hátba vágtam E-t, és csak annyit mondtam, hogy úgy halljuk ott sírdogál egy
szegény kiscica. Erre a néni: „Ó hát megint kiszökött egy! Nemrég születtek,
visszaviszem szegényt a testvéreihez.” Mi villámgyorsan leléptünk, és
örömünkben összevissza ugrándoztunk, hogy Miúnak lett otthona, kedves gazdája,
anyukája és testvérei is. :) Meg ugye azt se akartuk megvárni, hogy a néni
összeszámolja a cicáit. Remélem, Miúnak boldog macskaélete van ott.
Természetesen másnap írni kellett a szervezőknek,
hogy legyenek olyan jóságosak, és küldjék el az igazolást, mert lekéstük a célt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése