Napjaim sírkertje

Ne érdekeljen, ha fingik a ló-ó

Mert nyaralni visz az álomhajóó-ó

Hurrá nyaralunk! Sikeresen leszálltunk, majd fennakadtunk az útlevél ellenőrzésen, csak azt nem tudtuk miért, mert senki nem beszélt angolul. Annyi volt világos, hogy egy keskeny papírfecnit kell szereznünk. Először próbálkoztam a jegyünkkel, de elzavartak, otthon negyvenszer csekkoltam, hogy vízum nem kell, sorban állás máshova, nem kell vízum, vissza az útleveleshez, sorbaállás, elzavarás. Végül találtam egyetlen nem ázsiai embert, aki beszélt angolul, és mondta, hogy egy immigration cetli kell, amit ő egy nőtől szerzett, aki most két üvegajtónyira ül a földön, egy utazóktól elzárt területen. Nagy nehezen elaktivityztem, hogy adjon má’ papírt, hogy imigrálhassak befele, mert elviszik a bőröndöket, és a végén még az új tulajdonosa nem fogja értékelni a konzerv csülökpörköltemet.

Hiába próbáltam ki vagy nyolcszor a sorban állást, mindig a hátizsákomon könyökölve okostelefonozott a mögöttem álló. Sebaj, ők meg lehet, hogy azt hiszik az európiak meg fogcsikorgatnak, és szorosan összezárt foggal morognak inkább, minthogy telefonozzanak.

A bőröndök elárvultan vártak, mert már mindenki rég elhúzott, de legalább nem lopta el senki a kriszmösz stollenemet, amit adventi hangulatban a bícsen tervezek megenni.

A simlis taxissal olyan helyeken mentünk, hogy azt hittem volna, hogy valahol a Stadionok mögött megyünk a lepukkant gyárépületek között a világvége felé. Onnan tudtam, hogy ez nem Pest, hogy valami irgalmatlan villanyvezeték hegyek vannak mindenhol. Több száz hatalmas kábel vagy 15-20 méter magasságig, úgy hogy a legalsót majdnem eléred. Ha nagyon el akarnád érni, vannak, amik elszakadtak és lelógnak a földre. Ez később a hömpölygő esőben kissé zavarta a közérzetemet.

Megérkeztünk, nagy nehezen bejutottunk a szállásra, íme, a kilátás.

Első gondolat: Hú bazmeg!

Cs kérdezte, hogy ehhez is tengerparti kilátást igétek-e, mert abból már tanulhattam volna, ugyanis a múltkor már foglaltam egy olyat Lanzarotte-n, ami a közös budira nézett, ahol minden reggel okádott majd fosott egy német.

Kilátás második nekifutásra:

- Váóó! Banánfa! Az meg mi???

- Az datolya?

- Nem annak túl nagy, de az bambusz! Beszaroook! Nézd, ott lógnak a Duran-Duranok!

- Hogy mik?

- Tudod, azok rücskös, tüskés izék, és nem szabad repülőn enni mer’ büdös! (igen, ennyit tudtam a duriánról)

A szállás előtt meg vannak kókuszpálmák meg papaya is, amiről lopnék egyet, ha nem félnék a kígyóktól, de nem merek lépni sehova, ahol háromnál több szál fű nő. Továbbá ha fa alatt megyek fölfelé is lesek, mert egyszer a Duna parton, vagy fél órát üldögéltem gyanútlanul egy kígyó alatt. A szállás amúgy elmegy ennyi pénzért (szegény Cs nem tudja még, hogy ez a legfullextrásabb szállásunk), bár láttam a konyhában menni valami nagyot a falon, de Cs szerint képzelődtem, és ez a verzió nekem is megnyugtatóbb volt. Tegnap este ő látott valamit ugyanott, pont mögöttem jött és szólt h „Úúú mi az a falon??” Amire én azonnal a leggyorsabb rükvercembe kapcsoltam, de nem láttuk mi volt az, mert Cs általam letaposott lábujját kellett nézni.

Thaiföldi furcsaság, hogy a klotyóban térdig áll a víz. Először azt hittem mind el van dugulva a reptéren, de nem valószínű, hogy az egész országban is el lenne. Megoldásra váró filozófia kérdésem a jövendőre nézve: hogyan kell itt kábelt fektetni, hogy ne csapjanak fel a hullámok? Erről az jut eszembe, amikor családilag elmentünk vécécsészét vásárolni, és öreganyám meg nagybátyám hangosan veszekedett a Praktikerben egy-egy vécén ülve, hogy a „szarcsúszdás” vagy a „lukbapottyantós” netán a „teraszos” modell legyen-e. (A brainstorming eredménye, hogy ezen már ne kelljen gondolkodnotok, ha esetleg nem voltatok ott a közönségben: a szarcsúszdásnál többet kell vécékefélni, a pottyantós csobban, a teraszosnál szarszag van, amíg le nem húzod.)

Kipróbáltam a remek fizetős budit a strandon. Pont, mint otthon egy öreg, kövér cigányasszony a vécésnéni, csak thaiföldiben. Kapsz egy kocka papírt, de csak ha kérsz. Odabent van ugye a vécécsésze, benne lábmosó, mellette egy nagy vödörbe folyamatosan ömlik a víz, a vödör peremén túlfolyva a földre, benne műanyag edény úszkál (ez volna a vécépapír helyi megfelelője). A fejedre egy rozsdás, görbe csőből ömlik a víz, mert itt kérem zuhanyozni is lehet felárért. Én nem akartam, de mint kiderült ez nem kívánságműsor.

A szállástól béreltünk egy motort, hogy ne csak a Stadionok mögötti világvégét lássuk. Bár nincs se nemzetközi, se a motorra érvényes jogosítványunk, bizonygatták, hogy semmi vész, másnak sincs, és ha megállítana a rendőr, úgyis csak 400 Bahtra (kb 3200 Ft) büntet meg. Hülyének is megéri. Persze felmerül a kérdés, hogy biztonságos-e vezetni valahol, ahol mindenki vezet a szükséges képzettség nélkül. Nem hát, de nyaralunk!

Öregem, hogy itt milyen motorozás van! MINDENKI motorozik, kb 12-tő 130 éves korig, az út minden részén, keresztbe-kasul, dudálnak, és persze bukósisak nélkül. Motoron ülők számánál a rekord eddig 4. Azonban úgy látszik nincs törvénybeli gátja a kreativitásnak, a motorodra építhetsz komplett teraszt, sarokpaddal, napernyővel, így máris beférnek még vagy nyolcan, de láttam a teraszokon kutyát, kakast, automata mosógépet is (természetesen menet közben). Valaki gyorsbüfét nyit a teraszon, a menetszélben jól beizzik a faszén, mire oda ér, megsül az akármi, de ha gázpalackról üzemelteti a lacikonyhát, az se gáz ám. Sajnos a kanyarban néha elszáll a fazék, vagy a szójaszósz, de azt meg össze lehet szedni a forgalomban, hiszen mindenki kedves és megértő, mindenkinek esett már le balzsamecete hazafelé.

Cs eleinte hüledezett, hogy hogy vezetnek már, de azóta akklimatizálódott és mi is megyünk a járdán, a két sáv autó között, szembe a forgalommal, stb.

Volt szerencsénk átismételni földrajzból a monszuneső leckét. Félreálltunk pár órára, mert a társaság egyik tagja azt állította, hogy mindjárt eláll. A másik meg azt, hogy nem, viszont besötétedik, és az út egyik fele már így is 30 cm mély folyóvá változott, amiben kátyúk és lelógó villanyvezetékek vannak. Mindkettőjüknek igaza lett.

Hazafelé folyamatosan eltévedtünk, mert az utcanevek helyett ezek a thai sorminták vannak rajzolva. Útközben megálltunk egy piacon, ahol minden ehetőt és szerintem emberi fogyasztásra határozottan alkalmatlant árultak. Az ÁNTSZ felvágta volna az ereit, de mi mérlegeltünk és úgy döntöttünk veszélyesen élni sokkal izgalmasabb. Volt mindenféle nyers tengeri szar, hús, agyvelő, sült csótány (kérdeztem is Cs-t, hogy vajon ennél is a „háztáji” megjelölés a menő). Iszonyat szag volt, jómagam Sal Vulcanoként próbáltam nem hányni. Viszont voltak tök guszta cuccok is, íme ezeket vettük.

A képen nincs rajta, mert helyben megettük a rántott, botra szúrkált halacska és polip falatokat, finom chilliszósszal. Közben mondtam Cs-nak, hogy ne mászkáljunk, mert szarszagban ugyan tudok enni, ha ilyen fincsi botocskám van, de hullámzóan változó szarszagban nem.

Mindenki irtó cuki és kedves volt, bár senki nem értett semmit, főleg mi. Imádom a thaiföldieket (a turházást leszámítva), az utcán is azonnal odajöttek, amint elővettük a térképet, hogy majd ők segítenek.

Itthon gourmet vacsorát csaptunk, rizstészta, édes szószos kacsa, sárga mangó, mennyei töpörtyű, zöldtea és narancs torta (volt epertorta is, de hazafelé félre kellett állni egy monszunnál, így arról nincs bizonyító felvétel). Mmmmmm.