Napjaim sírkertje

Miért nem írok gasztroblogot?

 

Mert az lenne a címe, hogy A fos ötven árnyalata

 

Az én fő barátosnéimnek menő gasztroblogja van, észveszejtően finom és izgalmas ételkölteményeket tudnak főzni, sütni (nem holmi mezítlábas tökfőzelékekről beszélünk), amik ráadásul csodásan néznek ki a fotókon is.

Az utóbbi időben úgy éreztem, én sem élhetek anélkül, hogy valami különlegesebb izé megfőzését/megsütését megosztanám veletek, de valami elbaszott csillagállás lehet mostanában, mert amibe belekezdtem, ehető lett ugyan, de kinézetre a foshoz konvergált.

Itt volt például a szuper, reform palacsinta, amit „paleocsinta” néven találtam a neten, és még paleolit trendet követő ősemberek számára is ideális lett volna, már ha a barlang turmixgéppel is fel van szerelve. Az elkészítés roppant egyszerű: egy banánt össze kell turmixolni 2 db tojással (ezt a receptet könnyen megjegyezhetitek, ha vizuális képet csatoltok hozzá, mégpedig egy fütyköst), majd az így kapott trutyit simán ki kell sütni egy olajos palacsintasütőben. Kotyvasztás közben már fejben írtam a blogot, és át is neveztem az alkotást faszcsinta banáncsintának!

Aztán a sütésnél adódtak bizonyos problémák, például, hogy azzal a lapát hülyeséggel nem tudtam megfordítani, mert a normál palacsintához képest összecsuklósabb volt a tészta. (Otthon ezt a palacsinta megfordító lapátot „flepni”-nek hívjuk - mama után szabadon -, de gondoltam ráguglizok, nehogy már marhaságokat írjak ide, erre kiderült, hogy iratot jelent… Biztos hülyének is néztetek volna, hogy valami irattal forgatom a palacsintát. Pár napja Cs-val vitatkoztunk a csinnadratta kifejezésen (azt nem úgy kell mondani, de, nem, de, nem…..∞), amit én otthon úgy tanultam meg, hogy „csindaratta”. Sajnos, google szerint is az övé a jó, de ezt neki nem sürgős megtudnia. Légyszi, ezt építsétek be a szótáratokba, mert nem akarom, hogy neki legyen igaza! Borzasztó, mennyire félre lettem nevelve lingvisztikai szempontból, bár inkább csak röhögni szoktam az ilyeneken. :) Na, sipirc vissza a konyhába!)

Szóval a hülye banáncsinták elszakadtak, összegyűrődtek, és kicsit szürkés-barnás árnyalatúak lettek az oldszkúl palacsintához képest, egyszóval úgy néztek ki, mint egy-egy felrúgott tehénlepény. Fényképes bizonyítékot inkább nem is csináltam róla, elégedjetek meg az írásos emlékkel. Cs szemöldöke is kissé megemelkedett, hogy vajon mit tálalok elé, de ízre jó volt a cucc, fincsi banános.

A következő projekt a házi gesztenyepüré volt. Hétvégén Nógrád megye legeldugottabb csücskében jártunk, ahol sikerült elég sok szelídgesztenyét szedni. Egy biztos, világéletemben utáltam a gesztenyepürét, ezért ideje volt, hogy megpróbáljam eloszlatni ezt az alaptalan ellenszenvemet vele kapcsolatban, főleg, hogy a sült gesztenyéről kiderült, hogy tökre szeretem. A kisebb gesztenyéket kiválogattam, és még az interneten is utánanéztem, hogyan kell csinálni, persze utána rögtön eldöntöttem, hogy akkor is úgy csinálom, ahogy én akarom. Főzéskor mértékegységekkel amúgy sem szoktam tökölni, mert csak belezavarodnék az átváltásokba, és legtöbbször a szükséges hozzávalók sincsenek meg otthon (csak a rántott asztalfiókhoz), a boltba menés pedig elrontaná az ihletett állapotomat. Ennek ellenére mindig sikerül valami finomat kihozni, mert tapasztalatom szerint minden alapanyag helyettesíthető valami mással.

A leírás szerint le kellett volna vágni a felső csücsköt a gesztenyéről, majd egy x-et fűrészelni rá, úgy hogy ne sérüljön csak a héj. Ezt az első után meguntam, mert picik voltak a gesztenyék, és még egy nagy toronynyi várt ikszelésre, szóval vagdostam összevissza, volt, amit ketté :D. A körülbelül 200 db kard által halt gesztenyét bedobáltam tepsibe, öntöttem alájuk vizet, és reménykedtem, hogy tényleg „egészben, egy mozdulattal” megpucolhatóak lesznek. Az alattuk lévő lé igen undi, homályos barna lett, ezért az egyes lépések fényképes dokumentációjának ötletét elvetettem. A pucolás 4-5 órát vett igénybe, és a megtisztított szajré csupasz, egész gesztenyék helyett sokkal inkább úgy nézett ki, mintha szétrágtam és beleköpködtem volna a tálba, mert szanaszét estek és alig lehetett levakargatni a héjukat. Ilyen apróságok nem tántorítottak el a céltól, a végeredménybe vetve minden reményt a fél lábasnyi előrágott gesztenyét összefőztem tejjel, vaníliával, cukorral, kevertem bele vajat, és tádámm! Valódi gesztenyepüré lett! Krumplinyomó híján nem tudtam kis kukacokat gyártani, csak úgy oda csapni egy darabot a tányérra (mint egy darab fost), nyomni rá egy kis tejszínhabot, majd tálalni Cs-nak, aki erre is olyan gyanakvóan nézett, mint a foscsintára.

A látvány annyira nem jött be neki, hogy vette a fáradságot, és fokhagymanyomón kukacos struktúrájúra transzformálta. Az íze tökéletes lett, pont olyan mint a boltinak, amit utálok, így az első falat után majd el hánytam magam. Cs tehát fokhagymanyomóból eszegette a gesztenyepürét, én pedig ily módon desszert nélkül maradva a tejszínhabot nyomkodtam az ujjamra és a számba, egyenesen a flakonból. Erről a gasztronómiai orgiáról szintén nem láttam értelmét fotóriportot készíteni.