Miért nem írok gasztroblogot?

 

Mert az lenne a címe, hogy A fos ötven árnyalata

 

Az én fő barátosnéimnek menő gasztroblogja van, észveszejtően finom és izgalmas ételkölteményeket tudnak főzni, sütni (nem holmi mezítlábas tökfőzelékekről beszélünk), amik ráadásul csodásan néznek ki a fotókon is.

Az utóbbi időben úgy éreztem, én sem élhetek anélkül, hogy valami különlegesebb izé megfőzését/megsütését megosztanám veletek, de valami elbaszott csillagállás lehet mostanában, mert amibe belekezdtem, ehető lett ugyan, de kinézetre a foshoz konvergált.

Itt volt például a szuper, reform palacsinta, amit „paleocsinta” néven találtam a neten, és még paleolit trendet követő ősemberek számára is ideális lett volna, már ha a barlang turmixgéppel is fel van szerelve. Az elkészítés roppant egyszerű: egy banánt össze kell turmixolni 2 db tojással (ezt a receptet könnyen megjegyezhetitek, ha vizuális képet csatoltok hozzá, mégpedig egy fütyköst), majd az így kapott trutyit simán ki kell sütni egy olajos palacsintasütőben. Kotyvasztás közben már fejben írtam a blogot, és át is neveztem az alkotást faszcsinta banáncsintának!

Aztán a sütésnél adódtak bizonyos problémák, például, hogy azzal a lapát hülyeséggel nem tudtam megfordítani, mert a normál palacsintához képest összecsuklósabb volt a tészta. (Otthon ezt a palacsinta megfordító lapátot „flepni”-nek hívjuk - mama után szabadon -, de gondoltam ráguglizok, nehogy már marhaságokat írjak ide, erre kiderült, hogy iratot jelent… Biztos hülyének is néztetek volna, hogy valami irattal forgatom a palacsintát. Pár napja Cs-val vitatkoztunk a csinnadratta kifejezésen (azt nem úgy kell mondani, de, nem, de, nem…..∞), amit én otthon úgy tanultam meg, hogy „csindaratta”. Sajnos, google szerint is az övé a jó, de ezt neki nem sürgős megtudnia. Légyszi, ezt építsétek be a szótáratokba, mert nem akarom, hogy neki legyen igaza! Borzasztó, mennyire félre lettem nevelve lingvisztikai szempontból, bár inkább csak röhögni szoktam az ilyeneken. :) Na, sipirc vissza a konyhába!)

Szóval a hülye banáncsinták elszakadtak, összegyűrődtek, és kicsit szürkés-barnás árnyalatúak lettek az oldszkúl palacsintához képest, egyszóval úgy néztek ki, mint egy-egy felrúgott tehénlepény. Fényképes bizonyítékot inkább nem is csináltam róla, elégedjetek meg az írásos emlékkel. Cs szemöldöke is kissé megemelkedett, hogy vajon mit tálalok elé, de ízre jó volt a cucc, fincsi banános.

A következő projekt a házi gesztenyepüré volt. Hétvégén Nógrád megye legeldugottabb csücskében jártunk, ahol sikerült elég sok szelídgesztenyét szedni. Egy biztos, világéletemben utáltam a gesztenyepürét, ezért ideje volt, hogy megpróbáljam eloszlatni ezt az alaptalan ellenszenvemet vele kapcsolatban, főleg, hogy a sült gesztenyéről kiderült, hogy tökre szeretem. A kisebb gesztenyéket kiválogattam, és még az interneten is utánanéztem, hogyan kell csinálni, persze utána rögtön eldöntöttem, hogy akkor is úgy csinálom, ahogy én akarom. Főzéskor mértékegységekkel amúgy sem szoktam tökölni, mert csak belezavarodnék az átváltásokba, és legtöbbször a szükséges hozzávalók sincsenek meg otthon (csak a rántott asztalfiókhoz), a boltba menés pedig elrontaná az ihletett állapotomat. Ennek ellenére mindig sikerül valami finomat kihozni, mert tapasztalatom szerint minden alapanyag helyettesíthető valami mással.

A leírás szerint le kellett volna vágni a felső csücsköt a gesztenyéről, majd egy x-et fűrészelni rá, úgy hogy ne sérüljön csak a héj. Ezt az első után meguntam, mert picik voltak a gesztenyék, és még egy nagy toronynyi várt ikszelésre, szóval vagdostam összevissza, volt, amit ketté :D. A körülbelül 200 db kard által halt gesztenyét bedobáltam tepsibe, öntöttem alájuk vizet, és reménykedtem, hogy tényleg „egészben, egy mozdulattal” megpucolhatóak lesznek. Az alattuk lévő lé igen undi, homályos barna lett, ezért az egyes lépések fényképes dokumentációjának ötletét elvetettem. A pucolás 4-5 órát vett igénybe, és a megtisztított szajré csupasz, egész gesztenyék helyett sokkal inkább úgy nézett ki, mintha szétrágtam és beleköpködtem volna a tálba, mert szanaszét estek és alig lehetett levakargatni a héjukat. Ilyen apróságok nem tántorítottak el a céltól, a végeredménybe vetve minden reményt a fél lábasnyi előrágott gesztenyét összefőztem tejjel, vaníliával, cukorral, kevertem bele vajat, és tádámm! Valódi gesztenyepüré lett! Krumplinyomó híján nem tudtam kis kukacokat gyártani, csak úgy oda csapni egy darabot a tányérra (mint egy darab fost), nyomni rá egy kis tejszínhabot, majd tálalni Cs-nak, aki erre is olyan gyanakvóan nézett, mint a foscsintára.

A látvány annyira nem jött be neki, hogy vette a fáradságot, és fokhagymanyomón kukacos struktúrájúra transzformálta. Az íze tökéletes lett, pont olyan mint a boltinak, amit utálok, így az első falat után majd el hánytam magam. Cs tehát fokhagymanyomóból eszegette a gesztenyepürét, én pedig ily módon desszert nélkül maradva a tejszínhabot nyomkodtam az ujjamra és a számba, egyenesen a flakonból. Erről a gasztronómiai orgiáról szintén nem láttam értelmét fotóriportot készíteni.

Lakótárs

 

Az aktuális díszfasz

 

Valahogy nekem eddig még sikerült normális lakótársat kifogni. A jelenlegit a sosem takarító rocker srác ajánlotta, azzal az egy negatívummal, hogy picit rend- és takarításmániás a pasi. Hopp mondom, ez kell nekem! Tévedtem.

Amikor beköltözött, minden fisz-faszt agyontakarított, annak ellenére, hogy a jövetelére eleve mindent alaposan rendbe hoztam én is. A WC csészét hetven féle módszerrel fertőtlenítette még aznap, és a beakasztós rudam mellé belógatott még egyet. A cuccai fele tisztítószer volt.

Sikamika közben pedig be nem állt a szája. Folyamatosan ott talált valami takarítanivalót, ahol éppen tartózkodtam, és beszélt: önnön csodálatosságáról. Például, hogy azért takarít, mert így a világ is jobb hely lesz, a lelke is megtisztul, ő már csak ilyen, szeret takarítani, valójában minden nő álma egy ilyen pasi (gondolom, ezért lépett le két felesége is)…  Egyszerűen mindenütt ott volt, és magyarázott, amiben az volt a legidegesítőbb, hogy minden mondatát a mellemhez intézte. Amikor nagy nehezen szóhoz jutottam, mondtam neki, hogy estére várom Cs-t, ezért készülődnöm kell, de nem igazán vette a lapot. Rávágta, hogy de jó nekünk, hogy ilyen programjaink vannak (otthonlevés), esetleg csatlakozhatna hozzánk? Erre teljesen lefagytam, és alighanem látszott a fejemen is, hogy arra gondolok: „ez nem igaz, bazmeg, hova fogom ezt a hülyét elásni?”, ezért vihorászott egy kicsit, és azt mondta, hogy csak viccelt, bár úgy látszott menten sírva fakad, amiért nem vehet részt az esti kalandtúrán.

Gyorsan magamra zártam a fürdőszobát, de ez neki nem volt elegendő égi jel a további eszmefuttatások berekesztésére. A csukott ajtó előtt ugyanúgy pofázott tovább, amíg megfürödtem. Mindent megtudtam róla már az első nap. Főleg azt, hogy mennyire tökéletes pasi, ennek ellenére a feleségei csak kihasználták, és lenyúlták mindenét, de ő így is talpra állt. Kiderült, hogy bármelyik nőt megkaphatja, csak válogatós és a nagy szerelemre vár, ezért nem volt már nővel nagyon régóta, mert nem akar mindenkit kihasználni, pedig naponta több lányt is megdughatna, akik sorban állnak érte. De különben is, már megtalálta élete szerelmét, egyszer találkoztak kb. egy éve, csak azóta a lány nem válaszol, pedig minden nap ír neki legalább öt levelet vagy verset. Ez a remek társalgás részemről nem sok reakciót igényelt, csak az érdekelte, hogy beszélhet a saját nagyszerűségéről.

A szobámban kerestem menedéket, de kiderült, hogy akkor is jártatja a száját, ha egyedül van. Minden mozdulatát kommentálta a szobám előtt a konyhában, majd a saját szobájában, és a WC-n is: „Lehúzzuk szépen, aztán nézzük csak azt a WC kefét! Így ni, na, alakul, még ott egy kicsit, kész is van. Na milyen jó lett!” Majd mikor kijött tájékoztatott, hogy kakilni volt. Válaszként csak pislogni tudtam. Amikor Cs-val elvonultunk a szobámba, egy szót sem tudtunk beszélgetni (hát még mást csinálni, viszlát esti program), mert az ajtó előtt dünnyögött, amikor pedig úgy sejtette, hogy alszunk, csak suttogott, ami viszont félelmetes volt. Mi feküdtünk az ágyban kézen fogva, kimeresztett szemekkel, és felkészültünk, hogy bármikor beronthat baltával egy suttogó őrült. Éjjel azt álmodtam, hogy amikor kinyitottam a konyhaszekrényt, bent volt Lakótárs, kezében egy cifra porolóval és beszélt. És ez még csak az első nap volt.

Másnap, amikor beléptem a bejárati ajtón mindenütt mécsesek világítottak, és a romantikus megvilágításban gyorsan betessékelt a klotyóba (ami eredetileg is teljesen higiénikus volt), hogy nézzem meg, mert egész nap ezzel dolgozott. Szerencsére nem a kábelfektetési művészetét mutogatta, de így is kiborultam, mert ha minden nap újabb lógató kerül a budiba, nem lett volna már hova szarni. A lakásban mindent aprólékosan elrendezgetett, például hajgumijaimat méret és szín szerint.

Innentől elkezdtem kerülni, de minden lehetőséget megragadott, hogy beszéljen hozzám, vagyis inkább a mellemhez. Ha meghallotta, hogy hazaérek, vagy nyílik a szobaajtóm futva érkezett. A három méterre lévő klotyóra sem tudtam eljutni, mert a második lépésemnél ott termett, és már indult is az agyporszívó, mondta a hülyeségeit, sőt akkor is ha a budiban intéztem (volna) az ügyeimet. Majd jöttek a kommunikációs terrortámadások. Eleinte csak elkezdett beszélni a szobám előtt, amit én inkább nem hallottam meg, de ez így nem volt elég szórakoztató neki, ezért mindig bekopogott valamivel: „Csak gondoltam szólok, hogy fürdőszobában csöpögött a csap, ezért meghúztam. Amúgy van most egy nő, aki teljesen odavan értem…”

Amikor kifogytunk a levittemaszemetet - odébbtettemegycentivelaszendvicssütőt jellegű, azonnali megbeszélést igénylő faszságokból, jött a napi három „Mondtál valamit?” című bekopogás. „Bocsi, csak úgy hallottam, mintha szóltál volna. Képzeld, az alattunk lévő boltban az eladó csaj tuti belém zúgott, mert rám mosolygott, ahogy fizettem, belenézett a végzetes, mély, kék szemeimbe, és végig simította pénzt, amit odaadtam…” Ja, persze, nekem meg megvolt Johnny Depp (bár meglett volna!).

A következő taktikám a süketnek tettetés, és a bentről kióbégatás volt. Az övé pedig az internet kihúzása, amitől egy másodpercen belül elhagytam a biztonságos szobámat, kitéve magam az ellenséges csapatok közlésáradatának. Egyik nap fogorvos után mentem haza, bár már nem volt semmi bajom, elactivityztem neki, hogy fogorvos, nem tudok beszélni, megyek a szobámba, kapd be a faszom. Amikor 5 perc múlva kihúzta az internetet, hangos és tökéletesen érthető „Akurvaanyád!” hallatszott a szobámból, ő pedig már ott is volt, és gratulált, hogy jobban vagyok, és nem fogom elhinni, de ő olyan jóképű, hogy egy új csaj… A netes trükköt szerencsére az első ~35 eset után megunta, vagy nem merte többet csinálni, mert érthető módon nagyon pipa lettem tőle.

Egy másik állandó témája, hogy szokott futni, amiből természetesen rögtön rá tud térni arra, hogy micsoda félisten (ezt ő mondta így). Lássunk csak egy ilyen önfényezést.

- Haj, hallod. Futni voltam. Már sokkal többet bírok, mint múltkor, és látom magamon is, hogy mennyit izmosodtam. Ha így folytatom minden nő engem fog akarni, hallod! Ma is, futottam az utcában, és jött szembe egy nő, már messziről kinézett magának, lassan végig futtatta a szemét az egész testemen. Azért nem semmi látvány lehettem, a tiszta erő, amit sugároztam, ahogy kidagadtak az izmaim, és izzadságcseppek borítottak. Biztos utánam is fordult. Simán megszerezhettem volna, de engem nem érdekelnek az ilyen felületes, értéktelen nők.

A monológ és a látvány után az agyam nem tudta eldönteni, hogy ilyen esetben hányni kell-e vagy röhögni. Mielőtt elalélnátok a Szívhang és Romana füzetekbe illő dumától, lefestem nektek az igazi látványt: edzőcipő térdig felhúzott, fehér zoknival (nálam már ez borzalmasnak számít, fehér zoknit csak szandállal, vagy papuccsal lehet tovább rontani), pálcika lábak, amik susogós kisgatyába torkollanak, amire egy kis betűrt pólós pocak fittyen le, fölötte izomzatot nélkülöző felsőtest, majd pedig önnön szerelmétől megrészegült feje lakótársnak…

Gandalf

 

És más állatfajták

 

Hihetetlen, hogy mennyi hülye szaladgál a világban. Itt van mindjárt lakótárs, aki folyamatosan az agyamra megy.

A múlt heti műsor a mosás volt, minden egyes nap, akkorra időzítve a mosógép elindítását, amikor hazaérek (pedig egész nap otthon meresztette a tökeit), így én már semmit sem tudtam a fürdőszobában csinálni. Hétfő: sima mosás, kedd: ruhafestés mosógépben, szerda: mosógép mosása (mi a faszom??? ráadásul 2,5 órán át!), csütörtök: mosás a’la l’art pour l’art… Már attól az idegbaj kerülget, amikor belépek a fürdibe és az én lavóromban ott figyel egy pár fehér zoknija hipós páclében, mert tudom, hogy képes ennyiért beindítani a kurva mosógépet. Maximum még egy alsógatyát dob be mellé. Semmi kedvem megbeszélni vele a problémát, mert akkor egyórás előadásban hallgathatom végig, hogy a volt feleségei mindent elcsakliztak tőle, és nincs másik gatyája. Aztán meg beszámol az élete minden mozzanatáról, pl. hogy megivott egy üveg 2500,- Ft-os bort (amin megjegyzem, vehetett volna pár kínai alsógatyát a szegény valagára), aztán elment futni, üldözött valami nőt a szerelmével, kitalálta hogyan mentse meg az emberiséget, mit beszélgetett istennel, stb. Inkább hagyjuk is.

Megismerkedtem új szomszédokkal is a hétvégén. Egyik este filmnézés közben halljuk, hogy valaki torkaszakadtából üvölt segítségért, mert megtámadták, így azonmód köntösösen-papucsosan kirohantunk. Ajtónyitás közben mérlegeltem, melyik cserepes virágok áldozhatóak föl a támadó semlegesítésére. Szerencsére nem kellett megválnom a kiszáradt eprektől, mert kiderült, hogy az egyik lejjebb lakó szomszédtól akart elvinni pár dolgot egy ismerőse, aki ebbe nem egyezett bele, hanem inkább ráült az illető hátára, kint a gangon. A cirkuszra kijött az egész ház, és nézték, hogyan sikítozik és rúgkapál a szegény, gagyi betörő. Végül a rendőrök szállították el a hisztériázó párost, de mi ezt már nem vártuk meg, otthagytuk az élő Maónika show-t és pongyolás közönségét, mert a film mégiscsak izgibb volt.

Kedden találkozóm volt a neten hirdetett könyveim leendő vevőjével. A pasi már kezdettől fogva rengeteget körülményeskedett, például csak olyan helyen volt hajlandó üzletelni, ahol le is lehet ülni. Két perccel korábban odaértem, de ő már hívott is, hogy hol vagyok. Pont úgy nézett ki, ahogy Gandalf fog 20 év múlva, egy kéthetes influenza után. Hátközépig érő, ősz haj (kb. 50 szál) és mellkast verdeső, fehér szakáll, testfelépítése pedig egy gilisztáéval vetekedett.

A közeli plázában kerestünk egy padot, amire - mint kiderült - tényleg szükségünk volt, mert a két darab könyv átvétele 40 percig tartott. A faszi ugyanis a borító minden egyes mm²-ét átvizsgálta, majd oldalankét végignézte az összesen 1200 oldal terjedelmű műveket, hogy nincs-e valahol nyomdahiba, mert akkor meggondolja, hogy a kiadónál reklamáljon-e egy új példányért helyettük… Biztos, ami biztos, 10 oldalanként újra ellenőrizte a számozást. A két könyv fantasy, horror és sci-fi jellegű irományok gyűjteménye volt, közte pár Lovecraft novellával, meg Necronomicon részlettel. A 400. oldal környékén a pasi kicsit lejjebb lapult, gyanakvóan körülnézett, és tájékoztatott, hogy régóta megfigyelnek mindenkit, akinek ilyen könyve van, vagy kiveszi a könyvtárból, és valószínű, hogy minket is követett valaki. Majd arra célozgatott, hogy biztos azért adom el, mert nem értem az igazi mondanivalóját, ugyanis minden igaz, ami a könyvben le van írva, persze ennek a feldolgozásához nagyon nagy intelligencia szükséges. Ezután a következő jó tanácsokat kaptam sivár életem menedzselésére: lehetnék sokkal lazább, nyitottabb, és közelebb kellene engednem magamhoz az embereket. Mondta ezt egy paranoiás aggastyán, aki úgy nézett ki, mintha most kelt volna életre egy katakombában, és lazaságát demonstrálandó oldalszámokat ellenőrizgetett.

Elégedett volt a szállítmánnyal, de el kellett kísérnem pénzt váltani, hogy le tudjuk bonyolítani a bizniszt, ám előbb a könyveket – röpke negyedóra alatt – gondosan becsomagolta újságpapírba, minden hajtásra és csücsökre ügyelve, hogy már „ne fogdossuk össze jobban”. Szerintem az is közrejátszott, hogy félt a minket figyelő hát, nem is tudom kiktől. Remélem, most már őt követik, nem engem, elég volt a bolondokból egy időre.

Hétvégén elmentünk gombaszni

 

Rossz az, aki rosszra gondol

 

Előző héten kaptam egy e-mailt B barátnőmtől, amiben egyebek mellett kérdezte, hogy szoktam-e „gombaszni” :D Hatalmas röhögés után elkezdtem írni a választ, hogy szoktam gombázni, majd borzasztóan belelkesültem és rittyentettem egy igen hosszú levelet, amiben majdnem minden általam ismert gombáról leírtam, hogy mikor nő, hol, miről lehet felismerni, milyen az íze és egyéb életbevágó információk (pl. kucsmagomba: ez úgy néz ki, mint egy földből kiálló fütyi… :), továbbá képeket is mellékeltem a gombasztikai tanulmányomhoz. Majd visszakérdeztem, hogy mikor megyünk??? Szombat? Holott ilyesmiről még nem is nagyon volt szó. Egy pár napig nem érkezett válasz, amiből arra következtettem, hogy picit túllőttem a célon, de végül mégis úgy alakult, hogy szombatra elkezdtük közösen tervezni a gombavadász túrát az előző bejegyzésben ismertetett útvonalra.

Nagy nehezen találtam a teljesítménytúrák oldalán térképet az erotikus „Szobi szuszogós” nevezetű túrához, majd órákat (természetesen munkahelyi órákat) töltöttem a rajzolt térkép google térképen történő végigjárásával, nehogy már az én csökött térképolvasói képességeim miatt vesszünk el a vadonban. Pár nap alatt kiderült, hogy teljesen rossz a térkép, amit találtam, és csak a harmadik verzió vitt közelebb a kívánt útvonalhoz. Minden hasznosnak tűnő vázlatot és szöveges útleírást kigyűjtöttem, és a google térképen bejárt utakról is lementettem a képeket, minden bokortól bokorig tartó részről. Majd mindezt a négy résztvevő számára egy-egy példányban kinyomtattam (természetesen a munkahelyen), és pénteken egy listát is készítettem arról, hogy mit kell összepakolni. Ez szinte teljesen felesleges volt, mert még aznap este a színházban el is hagytam. Éjjel egykor félholtan még csillag, pillangó, virág és szívecske formátumú sütikéket sütögettünk Cs-val, amihez a nappali hangtompítósnak remélt szőnyegén próbáltunk diót törni.

Tök későn kerültünk ágyba, reggel pedig olyan álmosak voltunk, hogy lista nélkül nem ment a pakolás. Na vajon mit hagytunk otthon?! Hát persze, hogy a kurva térképeket. Többek között. Mivel már késésben voltunk, nem lehetett visszafordulni a város másik végéről, így a villamosozás unalmas perceit egy kis szellemi iszapbirkózással ütöttük el, mégpedig a leglényegesebb kérdésről: én vagy Cs hibája-e a szörnyű térkép otthonhagyás. Döntetlenben kiegyezve következhetett a brainstorming a fontos dokumentumok pótlására, ami végül némi S. O. S. nyomtatás keretében megoldódott. B és M is késésben voltak, mert az egyik macskájuk belekakkantott a táskájukba. A szerencsétlen körülmények ellenére mégis elértük a vonatot, és miután Szobon kiegészítettük a borkészletünket már optimistábban vágtunk neki a túrának.

Egy-két elszáradt gomba került csak az utunkba, de ennek ellenére nagyon jól szórakoztunk (ez fordított arányban változott a piakészlethez képest). Az idő szuper volt, szedtünk csipkebogyót, almát, diót, szelídgesztenyét, és lesegettük milyen szép a kilátás a Dunakanyarra. A sütinek nagy sikere volt, M-kal megszerettettük a diót és a jó magyar, lilahagymás zsíros kenyeret (folyékonnyá változott libazsírral). A tömény zsírfogyasztás még egy ilyen edzett angolnak is sokkoló lehet, de M derekasan állta a próbát, bár azt mondta egy kicsit azért hard core a cucc. :)

Természetesen eltévedtünk itt-ott, de viszonylag teljesítettük az eredeti tervet. Találkoztunk egy nénivel, aki segített útbaigazodni, illetve arról is felvilágosított, hogy titokban Magyarországon bevezették a királyságot, és aki időben csatlakozik a programhoz, az rögtön kap 4,8 millió Ft-nak megfelelő szent koronát, és azután is dől majd neki a lé, stb., stb. Nyugi, ha megkaptam, rögtön tájékoztatlak benneteket is, hogy hova kell menni a zsákkal az ingyen pénzért.

Gombát egy darabot se szedtünk, cicát se találtunk, de Cs megmentett egy cuki, szőrös hernyót. Nem ez volt az első eset :) Nyáron hoztam Ligetről egy szatyor ribizlit, amiben találtunk egy kis barna hernyót, akit tic-tac-os dobozban szállított el Pestről vidékre. Még neve is lett a végén: IC, mert úgy mászott fölfelé, hogy kinyújtózott I betűnek, majd felhúzta a leghátsó lábát a legelsőhöz C alakban. IC-t sikerült lenyomozni a neten, és kiderült, hogy egy barna lepke lesz belőle nagykorában. Sajnos, ezt a bundásat sehogy sem találtam, de gondolom ő is valami pillangógyerek lehetett (talán medvelepke).

Szóval nagyon szuper volt a kirándulás, gomba helyett gyűjtöttünk minden mást, cica helyett mentettünk lepkehernyót, és a nekünk ajánlott napi borbevitel nagy százalékát is teljesítettük a távval együtt.

Ó és az új dizájn^©! (Nem mintha eddig lett volna régi…) Hálás köszönet érte T barátnőmnek, aki egy weboldalvarázsló mágus! :)

Teljesítménytúrázás

 

Miú megmentése

 

Világéletemben utáltam a tesiórát, mert gonoszak voltak a tanárok, és mindig is kínszenvedést jelentett, hogy hajnali 8-kor különféle természetellenes dolgokat csináljak, mint például a szekrényugrás. Nektek őszintén bevallom, hogy leginkább azért gyűlöltem az egészet, mert iszonyatosan béna voltam gyakorlás ellenére is, és az sem dobott fel, hogy ezt időnként az osztály előtt is prezentálnom kellett (az énekórával ugyanez volt a helyzet). Egyedül a kötélmászáshoz mutatkozott némi tehetségem, amire minden évben megkaptam az életmentő ötösömet, már ha a tanár csak addig figyelt, amíg megérintettem a vaskampót, mert bizony a lejövésről halvány segéd fogalmam sem volt, és a lecsúszós, bordásfalra átugrós mutatványom rögtön két egyessé transzformálta volna az egyetlen jó jegyemet.

Az egyetemen két félév testnevelést kellett teljesíteni, aminek megvalósítására E barátnőmmel igyekeztünk haditervet kidolgozni. A választható órákat a legyen szórakoztató (x) és kevés energiaráfordítást igényeljen (y) koordinátarendszerbe próbáltuk begyömöszölni. Az első félévben tökéletes és izgalmas megoldásnak ígérkezett a „Lövészet”, de lehetetlenség volt teljesíteni, mert a külsős tanár sose volt a megadott helyen (vagy nem is létezett), nélküle meg egy nyamvadt karabélyt se láthattunk. Egyszer sem találkoztunk ezzel az emberrel, az indexbe viszont kellett egy aláírás az „Aláírás megtagadva” szöveg mellé, amit remegő kézzel a földszinti vécédeszkák egyikén így jómagam voltam kénytelen okirathamisítani.

A következő félévben kipihentük a lövészet fáradalmait, az azt követőben meg annyit tököltünk, hogy az y tengely végén heverésző „Sakk” sportágra még jelentkezni se jelentkeztünk. Legközelebb felröppent a híre az x és y szempontból is kimagaslónak: „Kocsmai Sportok” (értsd csocsó, darts, biliárd). Ennél nekem valóbbat azóta sem hallottam, de sajnos a tanszék elutasította, és nem indították a tárgyat. Mi bánatunkban megint nem próbálkoztunk semmivel. A végén már csak két félévünk maradt az ugyanennyi időt igénylő követelmény teljesítésére.

Meggyőztük magunkat, hogy a teljesítménytúrázás lesz a mi megváltónk, mert 5 db kirándulást félévenként simán kibírunk valami vadregényes tájon. A pozitív képet tovább növelte, hogy teljesen független volt az iskolától az egész, csak az öt igazolást kellett leadni. Szóval úgy kirándulhattunk kettesben, ahogy kedvünk tartotta, azaz egy-két üveg bor kellemes társaságában. A gyakorlatban viszont kiderült, hogy a legrövidebb kb. 25 kilométeres túrácskák nem épp a mi képességeinkre lettek szabva, és a félévből is csak 3 hónap alkalmas ilyen tevékenységre, vizsgaidőszak, stb. miatt. Volt, hogy derékig érő hóban vánszorogtunk Dobogókőn, és mire beértünk már a forralt bor is megfagyott bennünk. Néhányszor (~60%) előfordult, hogy nem sikerült célba érnünk a kijelölt időintervallumban, hiába indultunk dörzsölt módon elsőként, mert folyton eltévedtünk (többnyire a „Szerintem erre simán rövidíthetnénk” mondat után), és mert a táj csodálása, és a mozdítható dolgok zsákmányolása miatt tök lassúak voltunk. Ilyenkor könyörgő levelet írtunk a szervezőknek, hogy adják ki nekünk az életmentő igazolást, mert mi mindent megtettünk, de önhibánkon kívül, különféle akadályoztatás miatt (eltévedtünk, farkasok támadtak ránk, egy aszteroida csapódott be elénk, amit a NASA kiérkezéséig őrizni kellett stb.) lekéstük a zárórát.

Az egyik legjobb túránk Szobon volt, röpke 25 km-rel. Mi ugye nem csak rohantunk, mit a többi szemellenzős, botos, kulacsos birka sportember, hanem letéregettünk az útról és megcsodáltunk minden apró érdekességet. A temetővel kezdtük, ahol van egy szépséges neogótikus kápolna, majd a lakott övezetből kiérve az erdő szélén lévő diófák leszüretelésével ütöttük el az első 3 kilométert. Kissé lassította lépteinket az így már 10 kilós hátizsák, és a rengeteg alma, amit az út mellől megzabáltunk. 5 km után kicsit heverésztünk a réten, bevágtunk egy üveg bort és megpróbáltunk felmászni az óriási szalmabálákra, ami ilyen jókedvűen már elég nagy kihívást jelentett. (Várjá’! Mássz fel te, és majd felhúzol! Tartok bakot, lépj a kezembe! Inkább told a fenekem! Dehogyis, lépjé’ má’ a fenekembe!!! :D) Az egész Dunakanyart beláttuk a tetejéről (mert egy hegy oldalán volt).

A 10. km környékén a főút mellett haladtunk, amikor egyszer csak cicanyávogást halottunk egy bokorból. Találtunk egy icipici cicát, akit már jó régóta magára hagyhattak. Miután megitattuk, és feltálaltuk neki az összes szendvics párizsikészletét jó kedvre derült, és innentől hárman folytattuk a túrát. Ő kenguruként kuksolt a csípőre kötött pulcsi kapucnijából, mi pedig próbáltuk kitalálni, kinek is ajándékozhatnánk el, aki jó gazdája lenne. Szép, szürke, tigriscsíkos, kékszemű cicalány (?) volt.

Haladtunk tovább a térképünkön, felmásztunk a magaslesekre, lefényképeztem az összes útba eső gombát (nem tudom, miért érzek mindig késztetést erre, de amit nem szedek le - mert nem tudom, hogy ehető-e -, azt sem hagyhatom csak úgy ott!), és a szerzeményeinket gazdagítottuk egy-egy kétkilós sütőtökkel. A cica néha hozzászólt a témákhoz, tökéletes kiejtéssel mondva, hogy: miú! Ezért elneveztük Miúnak, amire hallgatott is, és sokszor jött a saját lábán utánunk, ha hívogattuk.

Természetesen jó párszor eltévedtünk, de kedvünk remek volt, szedtünk még pár kiló almát és csipkebogyót, és úgy fel voltunk már pakolva, mint a vásáros cigányok, amikor szelídgesztenyefákat is találtunk. Hát ezzel is elment pár óra, és megtelt még egy szatyor. Miú közben kezdett elfáradni, mert azzal szórakozott, hogy elbújt valami bokor alá és onnan nyávogta, hogy aludni akar. Később elhaladtunk volna két félmeztelen, izmos, szívdöglesztő srác mellett, akik a préri szélén pöcsöltek valamit, de Miú hirtelen beszaladt a leparkolt kocsijuk alá, majd bemászott az alvázába. Tök ciki volt, amikor már mind a négyen az autó alatt feküdtünk és próbáltuk előhalászni a hálátlan macskáját. Amikor sikerült, kicsit belehúztunk a gyaloglásba, hogy ne is lássuk a fiúkat ezek után. Természetesen pont akkor értek utol, amikor egy susnyás bokor előtt térdeltünk és próbáltuk abból kicsalogatni Miút. Legközelebb a faluban szökött el, és bebújt egy kerítés alatt, mi pedig teljesen kétségbeesve hívogattuk, nehogy bekapja ott valami vérszomjas kutya. A nagy ólálkodásra kijött egy kedvesnek tűnő néni, én pedig hátba vágtam E-t, és csak annyit mondtam, hogy úgy halljuk ott sírdogál egy szegény kiscica. Erre a néni: „Ó hát megint kiszökött egy! Nemrég születtek, visszaviszem szegényt a testvéreihez.” Mi villámgyorsan leléptünk, és örömünkben összevissza ugrándoztunk, hogy Miúnak lett otthona, kedves gazdája, anyukája és testvérei is. :) Meg ugye azt se akartuk megvárni, hogy a néni összeszámolja a cicáit. Remélem, Miúnak boldog macskaélete van ott.

Természetesen másnap írni kellett a szervezőknek, hogy legyenek olyan jóságosak, és küldjék el az igazolást, mert lekéstük a célt.