Miért nem írok gasztroblogot?
Mert az lenne a címe, hogy A fos ötven árnyalata
Az én fő barátosnéimnek menő gasztroblogja van,
észveszejtően finom és izgalmas ételkölteményeket tudnak főzni, sütni (nem
holmi mezítlábas tökfőzelékekről beszélünk), amik ráadásul csodásan néznek ki a
fotókon is.
Az utóbbi időben úgy éreztem, én sem élhetek anélkül,
hogy valami különlegesebb izé megfőzését/megsütését megosztanám veletek, de
valami elbaszott csillagállás lehet mostanában, mert amibe belekezdtem, ehető
lett ugyan, de kinézetre a foshoz konvergált.
Itt volt például a szuper, reform palacsinta, amit
„paleocsinta” néven találtam a neten, és még paleolit trendet követő ősemberek
számára is ideális lett volna, már ha a barlang turmixgéppel is fel van
szerelve. Az elkészítés roppant egyszerű: egy banánt össze kell turmixolni 2 db
tojással (ezt a receptet könnyen megjegyezhetitek, ha vizuális képet csatoltok
hozzá, mégpedig egy fütyköst), majd az így kapott trutyit simán ki kell sütni
egy olajos palacsintasütőben. Kotyvasztás közben már fejben írtam a blogot, és
át is neveztem az alkotást faszcsinta banáncsintának!
Aztán a sütésnél adódtak bizonyos problémák, például,
hogy azzal a lapát hülyeséggel nem tudtam megfordítani, mert a normál
palacsintához képest összecsuklósabb volt a tészta. (Otthon ezt a palacsinta
megfordító lapátot „flepni”-nek hívjuk - mama után szabadon -, de gondoltam
ráguglizok, nehogy már marhaságokat írjak ide, erre kiderült, hogy iratot
jelent… Biztos hülyének is néztetek volna, hogy valami irattal forgatom a
palacsintát. Pár napja Cs-val vitatkoztunk a csinnadratta kifejezésen (azt nem
úgy kell mondani, de, nem, de, nem…..∞), amit én otthon úgy tanultam meg, hogy
„csindaratta”. Sajnos, google szerint is az övé a jó, de ezt neki nem sürgős
megtudnia. Légyszi, ezt építsétek be a szótáratokba, mert nem akarom, hogy neki
legyen igaza! Borzasztó, mennyire félre lettem nevelve lingvisztikai
szempontból, bár inkább csak röhögni szoktam az ilyeneken. :) Na, sipirc vissza
a konyhába!)
Szóval a hülye banáncsinták elszakadtak,
összegyűrődtek, és kicsit szürkés-barnás árnyalatúak lettek az oldszkúl
palacsintához képest, egyszóval úgy néztek ki, mint egy-egy felrúgott
tehénlepény. Fényképes bizonyítékot inkább nem is csináltam róla, elégedjetek
meg az írásos emlékkel. Cs szemöldöke is kissé megemelkedett, hogy vajon mit
tálalok elé, de ízre jó volt a cucc, fincsi banános.
A következő projekt a házi gesztenyepüré volt.
Hétvégén Nógrád megye legeldugottabb csücskében jártunk, ahol sikerült elég sok
szelídgesztenyét szedni. Egy biztos, világéletemben utáltam a gesztenyepürét,
ezért ideje volt, hogy megpróbáljam eloszlatni ezt az alaptalan ellenszenvemet
vele kapcsolatban, főleg, hogy a sült gesztenyéről kiderült, hogy tökre
szeretem. A kisebb gesztenyéket kiválogattam, és még az interneten is
utánanéztem, hogyan kell csinálni, persze utána rögtön eldöntöttem, hogy akkor
is úgy csinálom, ahogy én akarom. Főzéskor mértékegységekkel amúgy sem szoktam
tökölni, mert csak belezavarodnék az átváltásokba, és legtöbbször a szükséges
hozzávalók sincsenek meg otthon (csak a rántott asztalfiókhoz), a boltba menés
pedig elrontaná az ihletett állapotomat. Ennek ellenére mindig sikerül valami
finomat kihozni, mert tapasztalatom szerint minden alapanyag helyettesíthető
valami mással.
A leírás szerint le kellett volna vágni a felső
csücsköt a gesztenyéről, majd egy x-et fűrészelni rá, úgy hogy ne sérüljön csak
a héj. Ezt az első után meguntam, mert picik voltak a gesztenyék, és még egy
nagy toronynyi várt ikszelésre, szóval vagdostam összevissza, volt, amit ketté
:D. A körülbelül 200 db kard által halt gesztenyét bedobáltam tepsibe, öntöttem
alájuk vizet, és reménykedtem, hogy tényleg „egészben, egy mozdulattal”
megpucolhatóak lesznek. Az alattuk lévő lé igen undi, homályos barna lett,
ezért az egyes lépések fényképes dokumentációjának ötletét elvetettem. A
pucolás 4-5 órát vett igénybe, és a megtisztított szajré csupasz, egész
gesztenyék helyett sokkal inkább úgy nézett ki, mintha szétrágtam és
beleköpködtem volna a tálba, mert szanaszét estek és alig lehetett levakargatni
a héjukat. Ilyen apróságok nem tántorítottak el a céltól, a végeredménybe vetve
minden reményt a fél lábasnyi előrágott gesztenyét összefőztem tejjel,
vaníliával, cukorral, kevertem bele vajat, és tádámm! Valódi gesztenyepüré
lett! Krumplinyomó híján nem tudtam kis kukacokat gyártani, csak úgy oda csapni
egy darabot a tányérra (mint egy darab fost), nyomni rá egy kis tejszínhabot,
majd tálalni Cs-nak, aki erre is olyan gyanakvóan nézett, mint a foscsintára.
A látvány annyira nem jött be neki, hogy vette a
fáradságot, és fokhagymanyomón kukacos struktúrájúra transzformálta. Az íze
tökéletes lett, pont olyan mint a boltinak, amit utálok, így az első falat után
majd el hánytam magam. Cs tehát fokhagymanyomóból eszegette a gesztenyepürét,
én pedig ily módon desszert nélkül maradva a tejszínhabot nyomkodtam az ujjamra
és a számba, egyenesen a flakonból. Erről a gasztronómiai orgiáról szintén nem
láttam értelmét fotóriportot készíteni.