Elbocsátó szép üzenet

 

A Csodálatos Kék Kabáthoz

 

Munka után néha elmegyek turkálózni, főleg kincskeresési és kikapcsolódási céllal, és mert a plázákban kapható gúnyák nem igazán felelnek meg az ízlésemnek, főleg háromszor annyiért, mint amennyiért az aluljáróban vagy a Józsefvárosi piacon árulják ugyanazokat. A héten már épp menni készültem haza a turiból, mert nem találtam semmit, ami megremegtette volna a lábam, amikor valaki visszaakasztott egy kabátot. A Kabátot, Őt.

Elmesélem nektek, milyen is volt. Karcsú derekú, szoknyás aljú, tündéreknek való kabát, ami több rétegből állt, sötétkék alapon még sötétebb csipkeréteggel. Ballonkabát jellegű, hátul az övén szolid, de csinos masnival, az ujja, és a válla is tök szépen kialakítva, és teljesen újnak nézett ki. Meseszép volt.

Aztán megláttam, hogy 10.000,- Ft-ba kerül, amitől rögtön előjött belőlem a smucig Olcsó János, és elkezdett lebeszélni: Hát azért, egy turkálós kabátért mégiscsak sok tíz rugót kiadni, különben sem akartál mostanában kabátot venni! Ugye, nem akarod felpróbálni?! Hát mindjárt leszakad a vállam! (ugyanis a retikülöm üveges sörökkel volt teletömködve, amiket A-tól kaptam) Kurva nagy a sor, itt, mindenki szeme láttára meg csak nem akarsz bénázni egy valag sörrel meg két kabáttal! Úgyse jó rád! Az ujja is tuti hosszú! Amúgy se neked való! Mivel veszed fel, a bakancsoddal meg a mackófüles sapkáddal?!

Szépen kihajítottam magamat az üzletből, és csak két nappal később kezdte el furkálni az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mennyibe kerülhet a csodás kabát újonnan, hogy van pofájuk egy turkálóban ennyiért árulni. Már volt rá példa, hogy vettem valami menő göncöt, amin még az eredeti papírcímke is rajta volt, és internetes nyomozás során kiderült, hogy a szerzemény több tízezer forintot ér. Az ilyen bizniszektől rögtön dörzsölt üzletasszonynak éreztem magam, és gyorsan felvettem az új ruhát, hogy abban gratulálhassak magamnak a tükörben, illetve ellenőrizzem, hogy büszkeségtől dagadó keblem belefér-e még.

Drágáim, a kabát új árfolyama átszámítva kábé 45.000,- Ft volt. Nagyot fordult a világ velem. Jani a sarokban lapított, én pedig teljesen biztos lettem benne, hogy életem kabátjáról van szó. Gondolatban már az ujja sem tűnt hosszúnak, és bakanccsal viselve is tökéletesnek éreztem (a sapkát azért nehéz kimagyarázni), és az is eszembe jutott, hogy már réges-régen a New girl hatása alatt megígértem magamnak, hogy kapok kék kabátot és cipőt is! A munkaidő végéig tűkön ültem, majd rohantam megmenteni Kabátot az ellenség karmai közül. Amikor beléptem, sajnos nem volt ott, ahol hagytam, ezért elkezdtem végignézegetni a kabátos sorokat, de csak egyesével, ahogy a kaparós sorsjegyen halad az ember. Így az utolsó darab fellapozásáig megvolt a remény. Majd azzal nyugtattam magam, hátha valaki eldugta más ruhák közé, szóval átfésültem az egész helyet, közben pedig szemmel tartottam a próbafülkéből kijövőket, hogy időben leüthessem, ha esetleg valaki Vele jönne ki.

Sehol sem volt. Eltűnt, mint csipkés, divatos, kék szamár a ködben. Csalódottságomban legszívesebben földhöz vágtam volna magam a bolt közepén, és addig hisztériázok, amíg nem hoznak egy ugyanolyat (vagy egy kedvezményes kupont elektrosokk kezelésre). Legalább felpróbáltam volna, most tudnám, hogy jó lett volna-e nekünk együtt… Remélem szarul áll annak, aki meglovasította előlem, és be se tudja gombolni!

Fogyókúra

 

Azt már nem!

 

Sajnos, nem vagyok egy nádszál királykisasszony, de azért nincs is annyira rossz alakom, csak néhol kicsit nagyobbak ezek az alakzatok, mint kéne. Kilóra sem borzasztó a helyzet, csak ha hozzávesszük, hogy 160 centire kell eloszlania (jól van na, bakancs, sámli, cilinder nélkül 158).

Valahogy mindig így ősz tájékán kezd el zavarni a dolog, és ilyenkor fejben azzal vagyok elfoglalva hetekig, hogy végigveszem a lehetőségeket, majd gyorsan keresek valami kifogást ellenük, mert sajnos diétázni és sportolni is szívből utálok, vagy még nem találtak fel olyat, ami tetszett volna nekem is. Aztán időről-időre csak akad valami nagy terv.

Tavaly előtt fogyózni kezdtem, és hetekig csupa lightos kajákat ettem, mint például karalábé saját zsírjában (igaza van Polcz Alainnek, a kolerábé sokkal találóbb név). A vége felé egy fej káposzta látványától is sírni tudtam volna, és miközben répát meg céklát rágcsáltam gyakran ábrándoztam sült hurkákról, amihez egy kis csülökpörköltet gondoltam köretnek. Nagyon szeretem a gyümölcsöket, és a zöldségeket, de egy idő után súlyos szalonnamegvonási tünetek jelentkeztek nálam, amit nem ismertem fel, így történhetett, hogy elmentem futni. Ez többször is előfordult. Az egész felhajtásnak akkor lett vége, amikor éhesen és izomláztól gyötörve ráálltam a mérlegre, és kiderült, hogy felszedtem pár kilót! A köcsög mérleget egy rúgással küldtem a szekrény alá, és befejezettnek nyilvánítottam a hadműveletet.

Fogalmam sincs, mit ronthattam el, lehet, hogy nem lett volna szabad még gondolnom sem hizlaló dolgokra. Mielőtt nagy megvilágosodástól vezérelve kezdenétek új életet, elárulom, hogy a fordított módszer sem vezet eredményre, azaz teljesen felesleges sült kolbász és túróscsusza evése közben párolt bébikukoricát vizionálni.

A nagy csalódás miatt tavaly ősszel nem is próbálkoztam semmivel, hanem tartottam a fogadalmamat, hogy soha többé fogyókúra, és futni is csak busz után, maximum 20 méteres távon. A Tank Arankásodás sajnos folytatódott, köszönhetően az irodai munkámnak. Most kábé úgy nézek ki, mint a régi festményeken heverésző meztelen nők, akik körül kis fütyis puttók repkednek. Persze, nem Rubens óriási valagaira gondolok. (Remélem, itt megálltatok egy pillanatra, hogy rácsodálkozzatok művészettörténeti jártasságomra. Ha ti is menőznétek ilyesmivel ismerőseitek előtt, íme egy nagyon szórakoztató és hasznos útmutató, hogy csuklóból rávághassátok egy képre, ki festette, még akkor is, ha korábban sosem láttátok: itt e.)

Az ősszel együtt megint elérkezett a muszáj-megszabadulnom-néhány-kilótól című kínlódás. Erre még az is rátett pár lapáttal, hogy Cs elejtett egy-egy megjegyzést a témával kapcsolatban, amire én természetesen halálosan megsértődtem és jeleztem, hogy ugrott az esti szex vacsora lehetősége. Ezzel viszont az a baj, hogy én is éhen maradok a végén, de ha neki ciki a nagyobbacska koffer, hát a pakolást is el lehet felejteni! Egyébként fogalmam sincs, miért mindig tél előtt jön rám ez a hülyeség, mások a bikini szezonra gyúrnak, én meg minden logika nélkül arra, hogy 1,5 m³ téli gúnyában ne legyek dagadt. Ha medve lennék, bizonyára nem hájat növesztenék, hanem izgulnék, hogy beférjek a barlangba.

Az idei projekt a fitness játszótér látogatása, amit múlt héten fedeztem fel, és az előzetes terepszemle során szupernek találtam a gépeket, mert nem kell olyat tornázni velük, amitől az embernek (hát még nekem) kilógjon a nyelve, de azért jól megmozgat. 2+4 villamosmegállónyira van tőlem, amit akár kocogással is meg lehetne tenni, de én természetesen a BKV szolgáltatásait veszem igénybe, kivéve hazafelé, mert akkor a második villamos már nem jár (értsd: sétálok).

Sportkerülő életmódomból adódóan nem rendelkezem tornázáshoz szükséges cuccokkal, így első alkalommal egy régóta mellőzött melegítőalsóban és karcsúsított, masnis ballonkabátban voltam kénytelen égetni magam. Azóta szereztem Cs-tól dress codenak megfelelő felsőt, így már nem vagyok olyan ciki, de biztos, ami biztos, csak sötétedés után merészkedem ki a játszóra. Ahol viszont igencsak sötét van, ráadásul elég bokros-fás, lakatlan övezetben található. A mostani szatíros hírek az agyamra mehettek, mert folyamatosan szemmel tartom a környéket gyúrás közben (legalább a nyakamat is megmozgatom), illetve a közeledőket, és a jelen lévő sporttársakat is, hogy nem húzta-e le valaki a sliccét, vagy nem mászkál-e egy szál nejlonharisnyában. Sajnos szemüveg nélkül nem látok két méternél messzebb sötétedés után, így viszonylag értelmetlen őrködéssel fárasztani magam. A villamos majdnem elütött már kétszer is, miközben körülnézve keltem át az úton, továbbá egy biciklis és egy indiánszökdelő is. A szemüveggel viszont az a baj, hogy hiába látom remekül, mi van messze, azt nem érzékelem, hogy én hol vagyok a dolgokhoz képest, és mindennek nekimegyek.

Szatírral még nem találkoztam az eddigi négy (!!!) alkalom alatt, de először mindjárt leparkolt mellém a bringájával egy bajszos fiú, akin egyértelműen látszott, hogy nem sportolni jött (farmergatya+farmerdzseki), és odakéredzkedett a velem szemben lévő torna izére, és próbált udvarolni. Ha Khal Drogo lett volna maga, javasoltam volna, hogy dobjunk be egy lángost, akkor sem lettem volna túl elcsábítható, főleg hogy közben végelgyengülésben igyekeztem nem lefordulni a gépről, és beszélgetésre nem sok levegőt tudtam pazarolni. Az már tényleg másodlagos volt, hogy az ilyen Petőfi-típusok sosem tartoztak az álmaim férfija kategóriába, és hasonló trottyos farmerdzsekit is csak 50-es kocsmatöltelékeken láttam utoljára. Szerencsére hamar feladta az ostromot.

Legközelebb egy denevér repkedett csak mellettem, de mondhatom, eddig ő volt a legjobb társaság. Tegnap ugyanis – nem fogjátok elhinni! – egy hittérítő néni talált meg! Ha a srácnak hümmögni is nehezemre esett tornázás közben, gondolhatjátok, hogy a „De igen ismerem a bibliát, csak a magam részéről inkább a tudományban hiszek, mint Istenben” jellegű összetett mondatok mekkora megpróbáltatást jelentettek. A néni nem adta fel, (egy szintén keresztény barátnőjével jött ki tornázni) és az is eléggé zavart, hogy a két jelenlévő, tőlünk független fickó is azt figyelte, hogy vajon megtérek-e már. Az egyiket ráadásul kétszer is a pasimnak titulálta, hiába mondtam, hogy nem velük vagyok. Már szerencsére nagyjából kész voltam a napi adagommal, így inkább leléptem. Mindenesetre, ha legközelebb foglalt lesz valamelyik gép, amit használni akarok, ezzel a dumával fogom elijeszteni róla az illetőt. Szerzek is valahonnan egy Ébredjetek! magazint.

Nagy reményeket fűzök az idei karcsúsító mozgalomhoz, annak ellenére is, hogy ennyi sportolás után, még mindig nincs 50 centis bicepszem, és ha fellépcsőzök a negyedikre, legszívesebben lefeküdnék az első utolsó lépcsőfordulóban. Csak az hangol le néha, hogy az út túloldalán lévő bódéból olyan finom gyros- és lángosillatot fújdogál oda a játszóra a szél.

Régi, nagy álmom, hogy arra ébredjek egy reggel, hogy fogytam 20 kilót. Rögtön kivennék két hét szabit, és elmennék nyaralni egy étterembe, ahol Krúdy novellák hőseihez hasonlóan válogatnék és zabálnék össze mindenfélét. Így talán felszednék 10-15 kilót, és még mindig jobban néznék ki, mint valami régi festő modellje. Na, de elég az ábrándozásból, mentem gyúrni.

Nyaralás, hétköznapi csalódások

 

Ezek történtek mostanában

 

Úgy alakult, hogy az egész nyarat végig kellett túlóráznom ebben a kibaszott lágerben, a szombatokat is beleértve, és csak előző hétvégére sikerült szabadnapot szereznem, mégpedig péntekre és hétfőre. Ez a négy nap azonban a szabadság csodás lobogójaként lebegett a távolban, és én már hetek óta csak nyaralásról tudtam ábrándozni. Tengerpart, fehér homok, kagylók, koktélok, napozó izmos férfiak… Pénz híján vadkempingezni mentünk a Balatonra, not at all inclusive.

Azért szuper programtervet ókumláltam össze, az északi part minden látványosságát érintve, utazásgazdaságossági szempontokat is figyelembe véve. Az erről alakuló word dokumentumot pedig lelkesen küldözgettem Cs-nak. Szerdán már kinyomtatott útvonaltérképekkel, ismertetőkkel, menetrendekkel, kolbászokkal, 4 napi hideg élelemmel voltam felszerelkezve, amikor ő még a „Hova is megyünk, és mit fogunk ott csinálni?” kérdésnél tartott… Férfiak.

Péntek reggelre már teljesen eluralkodott rajtam a nyaralási láz, minden össze volt pakolva, indulásra készen álltunk, így a maradék időt kihasználva épp fel-alá ugráltam a lakásban és az ágyamon énekelgetve, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki ólálkodik a bejárati ajtó előtt. A szerelők állítottak be, hogy bontsanak még egy kicsit, előzetes bejelentkezés nélkül. Nem volt mit tenni, hívogattam a tulajt, hogy jöjjön már át őrizni őket, mert nekem halaszthatatlan nyaralnivalóm van. Az alkesz szomszéd meghallotta, hogy már megint a fürdőszoba szétverése van folyamatban, ezért gondolt egyet, és szó nélkül besétált a lakásomba, neki támasztotta magát a falnak és innen óbégatott a mestereknek. Engem az agyfasz kerülgetett, amikor megláttam, hogy ott rontja a levegőt - és ezt szó szerint értsétek, mert úgy bűzlött, hogy még a művirágok is lekókadtak a lakásban – mocskos pólóban, kisgatyában dörgölőzik a falnak, a papucsából előrecsúszott karmos lába meg a parkettát karcolgatja. Amikor indítványoztam, hogy húzzon a picsába, tudomást se vett rólam, egyszerűen levegőnek nézett. Végül önszántából ment haza, gondolom rájött, hogy nem hozott magával kannás bort. A szomszédon sikerült úgy felhúznom magam, hogy teljesen hidegen hagyott hogy újonnan levert csempék, fél téglák repkednek ki a fürdőszobából, és hogy vadidegen szerelőket kell magukra hagynom az albérletben.

A nyaralás szuperül sikerült, bár a körutazásból az lett, hogy Tapolca érintésével mind a négy napot Szigligeten hédereltük végig. Kicsit aggódtam, hogy ki fog nekem reszelős kalácsot sütni, ha lecsuknak illegális sátorozásért, de a strandon egy kedves büfés néni felajánlotta, hogy megkérdezi nekünk a Jenőt a hivatalból polgármestert, hogy letelepedhetünk-e valahol. A hatósági engedélyt ily módon beszerezve már csak azért izgultunk éjjel, hogy ne egyenek meg a sátor körül vinnyogó rókák. Nagyon jókat kirándultunk, fürödtünk, és igyekeztünk naponta többször útba ejteni egy remek borospincét. (Szeretlek kéknyelű!!!) Imádok nyaralni.

Mire hazaértünk hiányzott a fürdőszoba fele, amit nem egészen pur habbal, de valami hasonló, extrudált kukorica pufi (általános iskolás emlékeim szerint a büfében az elit kuki/puki néven marketingezték) kinézetű anyaggal próbáltak pótolni. Néhány nap alatt precíz munkával elkészült a csempézés is. A precízséget arra értsétek, hogy nagy gondot fordítottak arra, hogy csak egész csempét használjanak fel: ahova az nem illett, oda csak fugázó anyagot kentek. Így alakult, hogy a mosdó mögötti rész, illetve a bontásban letöredezett negyed csempesarkok fugával lettek pótolva. Szegény tulaj is le volt döbbenve, de marad így az egész, előbb-utóbb úgyis megint kitalálják a szomszédok, hogy valaki tőlünk ázik. (Egy kicsit szerintem is mintha foltosodna tovább a fal, de ez hétpecsétes titok!)

A fürdőszobával kapcsolatos feszültségek levezetése céljából pénteken Hétköznapi Csalódások koncertre mentem (ezt adjátok össze Ákossal! :D Netán, ha van olyan olvasó, aki Ákosnak és Picsának is nagy rajongója, dobjon már egy e-mailt, ha elegen vagyunk, még közös koncert is lehetne :D). Cs előtte nekiállt nálam tortát csinálni egy barátjának, amihez minden fontos hozzávalót megvett, kivéve a tortalapokat. Gyorsan szereztem neki a Spárból (magunk között Spártából), ő pedig mire megjöttem, elrontotta a krémnek valót, de közös erővel ezt is sikerült korrigálni (egyébként nagyon ügyi a konyhában, most biztos a csillagállással volt baj). Így viszont késésben voltunk és nem jutott időm gallér mögé vágni a punk koncertek tolerálásához szükséges 2 pohár boromat, szórakozóhelyen meg nem szeretek venni, mert túl sznob lettem a kannás ízű borhoz. Ha tudná ezt a 8 évvel ezelőtti, csóró, középiskolás énem, aki még fehér kannás bort is megitta, ami mindennek a legalja! (na jó, azt talán csak bodzás TrombiDumbival, mert úgy egészen pezsgő íze volt) A koncerten kellett volna összeszedni A barátomat (aki munkatársam is), de én nem hallottam telefonban semmit sem az első sorban küzdve a helyemért, ő meg mint kiderült, nem nagyon tudta szavakba önteni hollétét. Koncert után találtunk egymásra. Kész szerencse, hogy nem piáltam, még így is baromi nehéz feladat volt hazaterelni a fiúkat, főleg hogy Cs nagy szolidaritásában gyorsan bevágott néhány sört, hogy utolérje A-t. Félúton már neki is annyira lecsökkent a vér az alkoholszintjében, hogy egymás mellkasszőrét simogatták, A pedig minden igyekezetem ellenére megevett egy pókot. Otthon Cs nekiállt tortát összerakni, ami a konyha csokikatasztrófájához vezetett, díszítésnek meg készült némi gyanúsan füstölgő csokibevonó. A azzal volt elfoglalva, hogy megszökjön, illetve lakótárs cuccait kipróbálja (sajnos megitta a viráglocsoló vizét is), és ekkor már csak angolul volt hajlandó beszélni (eddig azt hittem, csak én tudom magam inglisre inni). Miután így két szálon folytak az események, én azzal ütöttem el az időt, hogy a lakás két legtávolabbi helyisége között rohangáltam, hogy elhárítsam a nagyobb bajokat. Végül sikerült A-t ágyba dugni, a tortának pedig a különleges bevonat a frissen pörkölt kávé aromáját kölcsönözte, és így nem is lett rossz (már annak, aki nem sejti, hogy eredetileg ez nem egy kávés torta). Mindenesetre legközelebb inkább én rúgok be! (de pókot nem eszem)

Vallomás bénaságaimról

 

Remélem, nem veszítem el az olvasók (2-3 fő?) túl nagy részét

 

Bizonyára szörnyen kínoz benneteket a kíváncsiság, hogy mi is van a fürdőszobával, ezért gondoltam lejelentem, hogy az égvilágon semmi. A szerelők megígérték, hogy majd jönnek nézelődni, hogy átgondolják, kell-e még bontani valamit (elmennek egy orákulumhoz?), de még csak ki sem tolták a pofájukat a megadott időben. A tényleges befejezéstől alighanem még mindig fényévekre vagyunk, addig még tuti sok csemperéteget fognak egymásra burkolni, aminek az lesz a vége, hogy létrával kell majd menni a fürdőszobába. A nyanya viszont hívott, csak nem vettem észre, és azóta sem tudtam elegendő lelkierőt összegereblyézni, hogy megkérdezzem mi a cukros lófaszt akar már megint.

Már igazán tele van a tarisznyám ezzel a témával, és mostanság amúgy is tök szerencsétlen vagyok. Itt volt például a Nagy Ingyenes Ákos Koncert, ami egy magamfajta ingyenélő Ákos-rajongó számára kihagyhatatlan, még akkor is, ha egyedül kell elmennem rá. (Hát ez van drágáim, gyerekkorom óta oda vagyok érte, de ez amolyan családi hagyomány is minálunk, már a nagybátyámék és unokatesóim is Bonanza kendős/nyakláncos, bőrdzsekis, felnyírt hajú, copfos legények voltak, amikor én még kis szarosként ugye nem mehettem sehova)

Az egyedül menéssel viszont az a probléma, hogy nagyon csökkenti az esélyt arra, hogy valóban meg is érkezzek a tett színhelyére, mert vidéki lányként valahogy nem fejlődött ki bennem a tájékozódás képessége. Ezen ötévnyi Pesti gyakorlatozás sem segített túl sokat.

Eleinte képtelen voltam aluljárózni, mert hiába akartam csupán az út túloldalára átjutni, lent teljesen összezavarodtam. Sorban kipróbáltam az összes felmenési lehetőséget, de odafönt már egyik sem tűnt a helyes kijáratnak, majd teljesen összeszartam magam, hogy már azt se tudom, hol jöttem le. Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen sügér. Most jut eszembe, hogy XYLigeten is van egy gyalogos aluljáró, amit senki se használ, pedig csak két kijárata van (alighanem ezért, az egyik egy bezárt bolt mögé vezet, a másik meg az autópályára, régebben meg a nagy semmibe). A Deák téri Metró Bermuda Háromszöget akkor is elkerültem – éveken át -, ha ez órákkal növelte az utazási időt. Ez nem csak átszállásra, hanem odaérkezésre is vonatkozik. Szerintem az eltűnt személyek 90%-át itt kell keresni, és a hajók, repülők is itt vesznek el (láttatok már itt repülőt? naugye). Egyszer minden ügyeskedésem ellenére itt kellett találkoznom egy fiúval randi előtt. Mire előkerített 22-szer alkalmaztunk telefonos lokalizálást, és a romantikus hangulat is gyanúsan elillant: az volt az érzésem, hogy nem a kezemet, hanem inkább a nyakamat akarja megszorongatni. Nem lett házasság a dologból.

Amikor nagy nehezen megtalálom a kellő járművet, jól kiolvasom a tábláját, megjegyzem a sajátom előttit, és lesben állok egy ajtónál, nehogy véletlenül fennmaradjak. Aztán kiderül, hogy rossz irányba szálltam föl. A leszállásjelzőt meg amúgy sem merem megnyomni, csak szurkolok, hogy valaki legyen ilyen bátor, mert mifelénk, ha tévedésből megnyomod, a pilóta odajön, és ordítással eltávolít a buszról a következőnél. Ha valami csoda folytán eljutok a megállómig, már csak az utcákban kell feltalálnom magam, amire útkereszteződésenként 25%-kal csökken az esély. A visszaútról pedig ne is beszéljünk, mert ha kijövök egy épületből, már tuti rossz irányba fordulok. Állásinterjúra eleve egy nappal előbb indulok el itthonról (városon belül).

A koncertre utazásra 45 percet jósolt a BKV, így optimistán 3 órával korábban nekivágtam. Hát már reggel kellett volna. Alaposan megjegyeztem az útvonalat, és egyszerűnek tűnt a teret megtalálni, mert a Vár alá kellett csak eljutni, és elvileg ott tett volna le a buszocskám. A Keletiben röpke 20 perc alatt megtaláltam a megállómat, ahol kiderült, hogy semmi sem jár, mert augusztus 20. van. Végül a Móriczról gyalog kellett nekivágnom, aztán egyre elveszettebbnek éreztem magam, így elkezdtem hívogatni szegény T. barátnőmet, aki ilyenkor az internet segítségével próbál jó útra téríteni. Az biztos, hogy nyári kiscipős időszak után felelőtlenség volt alig betört bakancsba egyetlen zoknit venni. Már javában ment a tűzijáték, amikor én erőltetett menetben ide-oda sántítottam fogcsikorgatva a Duna parton, mert kiderült, hogy fingom sincs melyik a Budai Vár. Néha még magamat is sikerül meglepnem, mennyire hülye vagyok. Olyan tornyos izére emlékeztem, ami szemben van a Parlamenttel, és ahol már többször jártam. Sajnos ilyenkor félre lettem tájékoztatva, mert az bizony a Halászbástya volt. A telefonos segítség közben már annyira kétségbe estem, hogy azt se tudtam biztosan, hogy a Lánchíd-e az egyetlen oroszlános, és ezek tuti oroszlánok-e, vagy valami hasaló medvék.

Végül nagy nehezen odataláltam, nem is késtem el, a helyem is legalább 10.000,- Ft-ot ért volna egy fizetős Ákos koncerten (köszi T!!!). Szuper volt! Leszámítva, hogy iszonyúan fájtak a csülkeim, és egy fejetetején kontyos nőszemély állt előttem. Mindig kifogom az ilyen zsiráfokat és a toronyhajú nőjüket a színházban/moziban is, ilyenkor eszembe jutnak a régi szép idők fiatalkoromból, hogy de jó lenne, ha meg lenne csinálva a hajam, mint pl. szalagavatón, most azt nézhetné mindenki mögöttem. Lefogadhatjátok, hogy szart se látnának a 70 centis tarajomtól :D

Hazafelé megint gyaloglás következett az elátkozott Deák térig, majd még 4 villamosmegállónyi hazáig. Amikor elhatároztam, hogy mezítláb folytatom az utat, elkezdett esni. Otthon szembesültem csak a tragédiával. Most írhatnám, hogy nagyon feltörte a cipő a lábam, de egy rendőrségi jegyzőkönyvben inkább a következő szerepelne: Acélbetétes Bakancs előre megfontolt aljas szándékkal kiharapott egy 1,5 cm² nagyságú 3,5 mm mélységű darabot a sértett sarkából, ezzel 8 napon túl gyógyuló sérülést okozva. Pontosabban sarkaiból, majd hazáig harapdálta szegényt.

Reggel kiderült, hogy az egyetlen kiscipőm pont a fájós husikát nyomja, dolgozni meg nem mehettem pingvines mamuszban. A másik nyári cipőm odalenn pihent a kukában, mert a talpán lett egy kis luksi, amin keresztül kavicsok kezdték látogatni a talpamat. Nem volt mit tenni, lesettenkedtem érte és exhumáltam a sok idegen szemét közül.

Napok múlva még mindig nagyon fájt a lábam, pedig Ligetre kellett mennem. Már telefonon nyavajogtam anyámnak, hogy nem akarok elgyalogolni a falu másik végén lévő temetőbe, de nem volt választásom, mert kölcsönzött nekem egy kényelmes papucsot. Na ja. Egyrészt borzalmas fehér papucs volt, a legújabb konyhásnéni divat szerint, ami nem illett a múltkor részletezett sátánista szettemhez, másrészt mire hazaértünk, lett a fő fájós lábam talpán egy óriási vízhólyag tőle. A másikon meg három. Ezután már csak a külső talpélemen tudtam közlekedni, a lábfejem hajlítása nélkül. Ez nagyon szexi ám. 

Ráadásul női felmenőim rávetették magukat a lábamra, hogy megnézzék, meg bekenjék ilyen-olyan házi szarokkal. Amikor elkezdték emelgetni a szoknyám már az infarktus kerülgetett, mert a sebektől 2 centire kezdődnek az egész lábamon végigfutó tetoválásaim, amiket elfelejtettem kiscsaládom körében kidoboltatni. Épphogy megúsztam a dolgot, nem sok kedvem lett volna még a családi kínvallatás hülye kérdéseihez is, pl. nem gondoltál arra hogy fog ez kinézni öregkorodra??? De, én leszek a legmenőbb az otthonban, és nem a horgolt katéteres zacskó-díszem, vagy a kifényesített infúzióállványom miatt! Lehet, hogy még valami protkóragasztó, vagy járókeret reklámozására is felkérnek majd egy ilyen vagány mamit.