Napjaim sírkertje

Én, a főbérlő

Avagy milyen is az élet albérletben, lakótársakkal

Kb. 4-5 évvel ezelőtt költöztem el otthonról albérletbe, a csodás szabadság reményében. Valahogy úgy képzeltem a dolgot, hogy remek embereket fogok megismerni, és csupa barátság, buli, nevetés lesz az élet. Hát gyerekek, alaposan pofára estem.

Felejtsétek el a Jóbarátokból, How I met your motherből és New girlből ismert idillt, mert nekem mindig sikerült válogatott hülyéket kifogni. Ez idő alatt öt és fél lakótársam volt, és ha jobban meggondolom, folyamatosan lefelé vitt az út a lejtőn.

Elsőként országos barátnőmmel laktam, akivel együtt koptattuk az egyetem padjait, és minden szuper volt, amíg be nem költözött az öccse két napra, hogy albérletet keressen magának Pesten. Úgy öt nap után már barátnőm sem bírta elviselni, ezért főleg a pasijánál tartózkodott. Pár hét után jeleztem hivatalos lakótársamnak, hogy talán tekinthetnénk úgy, hogy már nem „vendégségben” van nálunk a kedves rokon, azaz esetleg ehetne mást az én kajámon kívül és elmosogathatna időnként. Másfél hónap után sajnos ők összevesztek azon, hogy melyiküknek nem kellene fizetni a lakással kapcsolatos költségek felét, hiszen egyikük csak papíron lakott itt, a másik meg csak „beugrott”.

Felejthetetlen emlékként őrzök szívemben egy éjszakát, amikor hajnali 4-ig tartó, spontán házibuli zajlott a fiúnál, mindez egy álmos, másnapi munkával és iskolával nehezített hétköznap éjjelen (mármint nekem). Amikor elvonult a fiatalság, hogy más parti után nézzen, vagy pia utánpótlást eszközöljön, előmerészkedtem a szobámból pisilni. A villanyfelkapcsolástól hirtelen semmit sem láttam, és nem győződtem meg a WC ülőke helyzetéről, szóval sikerült belehuppannom a vízbe, amitől a kis lábacskáim hirtelen fellendültek és olyan sebesen érintkeztek a csempézett fallal, hogy szétrúgtam néhány lábujjamat. Kibaszott ideges lettem, és ez csak fokozódott, amikor kimásztam a budiból és letettem a vérző lábaimat a vendégek által igazán derekasan körbehugyozott földre. Reggelig tervezgettem, hogyan fogom megölni a féliglakótársamat, de másnap olyan fáradt voltam, hogy már nem volt kedvem a darabolással, cipeléssel, ásással járó vesződségekhez.

Végül nagy nehezen mindenki elköltözött, én pedig egy szebb jövő reményében adtam fel hirdetést az IWIW-en, egy letűnt kor közösségi oldalán.

Voltak ijesztő versenyzők, például egy fiú, aki minden kis zugba bekukkantott és az ujjával ellenőrizte, mennyire porosak a dolgok. (Természetesen alaposan kitakarítottam előtte mindent, de úgy látszik, még így sem ütötte meg a mércét a lakás, hála istennek). Majd jött egy lány, akit alig bírtam kidobni, annyit beszélt, még a legtávolabbi ismerőseiről is megtudtam mindent.

A választás egy fiúra esett, aki nem pofázott annyit, és állította, hogy rendesen fog fizetni, mert saját cége van, ami jól megy. Visszatekintve már akkor gyanúsnak kellett volna lennie, hogy villámsebességgel kell elköltöznie az előző helyről, de mint lakótársválasztásban még szűz lány, csak a legjobbakat feltételeztem.

Kissé furcsa volt, hogy éjjel-nappal ki sem mozdult a szobájából, illetve a köntöséből, ami alatt nem viselt semmit. Rendkívül toleráns és liberális életszemléletemnek hála, én ezen nem akadtam fenn, csak később azon, hogy hirtelen, egyik napról a másikra eltűnt.

A lakásért főleg én felelek, ezért befizettem mindent, közben pedig próbáltam előkeríteni, hogy ugyan most hogyan tovább. Sehogy sem lehetett elérni, már arra gyanakodtam, hogy az ufók vitték el (van ilyen, Patakyt is elvitték), de sajnos a cuccait otthagyták. Egyébként minden jel arra utalt, hogy nem tervezte a lelépést, mert még az ebédje is félbehagyva zöldült és szőrösödött az asztalán.

Neten megkerestem a cégét és felhívtam a társát, aki tájékoztatott, hogy ő is szívesen beszélne vele, azzal kapcsolatban, hogy pár éve miért lépett le a pénzével. Ezt zsákutcának elkönyvelve tovább nyomoztam és megtaláltam az apukájának a honlapját, aki valami Gyurcsók Tibor-féleségként küldözi az energiát a világba, ezen kívül lelkeket gyógyít és erről még blogot is ír. Mivel megfogott az energiavámpírokról szóló bejegyzés, gondoltam megkérdem, hogy az én esetemben hogyan szabadulhatnék meg a már anyagi költségeket is generáló „negatív, energia elrabló és bekebelező egyén”-emtől. Pontosabban a fiától. A bácsi nagyon kedves volt, de sajna ő sem tartotta a fiával a kapcsolatot már több éve, és úgy tudta külföldön bujkál.

Végül kipakoltam a dolgait a nappaliba, lecseréltem a zárat és megpróbálkoztam egy új lakótárs beszerzésével. Hónapokkal később somfordált elő hogy elvinné a szarjait, aminek nagyon örültem, még azt is lenyeltem, hogy nem fizetett ki semmit (az ufókról sem mesélt).

Legközelebb folytatom a következő lakóimmal, előzetesként annyit, hogy a mostani épp kinn van a gangon az ablakom előtt, karján egy 30 centis térdrögzítő (amit mindennap kimos a mosógépben), kezében ablaktisztítós üvegbe töltött víz, és párásítja a levegőt, miközben folyamatosan motyog valamit :D